Töltött csirke helyett…

Mind nagyon irigykedünk Tompyra, hogy ő írhatta a kiharangot ehhez a kiváló meccshez…

Bő egy hete, amikor a Szauna felkínálta a következő adag kiharang lehetőséget, vércseként
csaptam le a fenti kép eredeti verziójával erre a meccsre. Az alapkoncepció szerint a töltött
csirke receptjét vittem volna végig, párhuzamba állítva a meccs történéseivel. A lefújást
követően Lovászy Károly klasszikusát idézve, miszerint „Anyám, én nem ilyen lovat akartam”
dobhattam a tervet a kukába.

Pedig nem így indult az este. Mivel a kilenc órási kezdésre sikerült a gyerkőcöket és – ami
talán még fontosabb – a drága feleségemet is elaltatni, így azzal a merész tervvel ültem a
tévé elé, hogy a mérkőzést követően egyből neki is esek az összefoglalónak. Ez utóbbiról
végül érthető okokból letettem, mivel szerettem volna a Fonat-kommunát megkímélni egy sor választékos qrvaanyázástól, és inkább aludva egyet a történtekre kicsit összeszedettebb
formában tálalnám a tegnap este történteket.
A kezdőket tekintve a két szakvezető nem cifrázta túl a dolgokat, pályára küldték az éppen
aktuálisan elérhető és formát tekintve legjobbnak ítélt kezdő tizenegyeket. Ez a Spurs
esetében kb az összes egészséges játékost mínusz Werner jelentette, míg nálunk az alap
hiányzókon (a sérült Gomez és a fosós-hányós Szoboszlai) kívül Trent, Ibou és Robbo
kapott pihenőt, tegyük hozzá teljesen érthető okokból. Helyettük Bradley, Tsimikas és
Quansah kapott lehetőséget. A szemöldökömet egyedül Ali pályán tartásán és Kelleher
padoztatásán húztam fel, úgy vélem az ír fiunk bőven megérdemelte volna ezt a meccset.
Ange láthatóan tanult a három héttel ezelőtti mészárlásból, de tökéletesen leszarta azt, így jó szokásához híven f@sszal előre küldte pályára a fiait. Ez Arne számára azt jelenthette, hogy nagyon neki sem kell túlgondolni a dolgot, jöhet a copy-paste amint az első 25-30 percben kiszaladgálta magát az ellenfél és kezdődnek a védelembeli késések. Az ominózus első félóra többé-kevésbé a decemberi forgatókönyv szerint zajlott, közbeiktatva egy óriási
Tottenham és több kisebb Pool helyzetet, illetve két sajnálatos cserét. Ezúton is mihamarabbi felépülést Bentancur-nak, illetve gyógyulást Quansah-nak! Viszont már itt szembetűnő volt, hogy a menetrendszerű labdakihozatalokat követően mennyire kibeb@szottul pontatlanok vagyunk, gyakorlatilag az összes 10 méternél hosszabb passz illetve indítás a vakvilágba ment. Most hogy ezt a MU elleni döntetlen miatti frusztráció, a két meccs közötti rövid regeneráció vagy az Arteta által megénekelt Carabao-labda okozta, nem tudom, de borzasztóan idegesítő volt nézni, hogy a hazai védelmen tátongó lyukak, az azokat megtámadni igyekvő piros mezes játékosok és az ara a területre küldött labda valahogy soha nem tudott egy helyen, egy időpontban találkozni.

A félidő utolsó nettó negyedórájára aztán megérkezett a várt egykapuzás, de vagy Kinsky
volt jó helyen, vagy elbénázták a srácok az utolsó passzt, vagy mindenki is önző módon
ellőtte fos helyről. Így szünetre maradt a null-null, amivel a szezon eleji Slot trendekhez
nyúltunk vissza, ezáltal bőven reménykedhettünk benne, hogy a mester rendet tesz a
fejeken, lábakban, és felrajzol pár ötletet a meccs megnyeréséhez.
Ez viszont most nem az a meccs volt, mivel takkra ugyanott folytatódott, ahol az elsőt
abbahagytuk, megfejelve egy Ali féle one-man show-val, ami csak Porro együttérzése miatt
nem eredményezett gólt. Jöttek a cserék is közben, de se a fejét kiszellőztető Trent, se a dél-
amerikai támadók nem tudták érdemben emelni a színvonalat. Jó, utóbbiak közül Diaz,
akinél ezt joggal remélhettük, mert ugye Darwin.
Időközben elkezdtek a felhők is gyülezkeni csapatunk feje felett, ami egy Solanke által
szerzett gólban materializálódott… volna, ha az EFL nem ír dupla történelmet azzal, hogy az
NFL-ben megszokott módon a játékvezető ismerteti a közönséggel a videózás eredményét,
miszerint ex-Domunk lesen volt, és ezt a 20 évvel ezelőtti első kamerás mobilommal
készített fotó által hitelesítették is.

És amikor már lassan mindenki belenyugodott, hogy egy ótvar nulla-nullával fordulunk rá az
egy hónap múlva esedékes visszavágóra, előbukkan Attwell barátunk, és azt kiáltja: „Fogd
meg a söröm sárga lapom, nekem már úgyse kell ma…”
Aki esetleg még nem látta: Bergvall egy határeset sárgával a zsebében irgalmatlan módon
felqrva Cimit a félpályánknál, de mivel folytatódik a támadásunk, ezért helyesen nem
avatkozik bele, csak mikor az elhal a végén. Ekkor viszont nem kiszórja a svéd tinit, hanem
szól a fetrengő görögünknek, hogy „tudom ám, hogy fáj, haver, de kint ápoltasd magad
inkább”. Több sem kell az Ikeás gyereknek, az utolsó percekre beállt és épp történetesen
elmélázó Konate hathatós közreműködése mellett beveri a rövid alsóba. Ezt a jelenetet
legjobban az általam nagyrabecsült Szabó Peet örökérvényú bejegyzésével lehet a
legszebben leírni:

Pozitívumot a meccsel kapcsolatban nem sokat tudok felhozni, ami örömteli volt, hogy
Bradley és Tsimikas teljes értékű 60 illetve 90 percet tudott letenni, ami kiemelten fontos lesz a szezon második felére. És akit még mindenképp ki kell emelni, az Endo barátunk, aki a tervezettnél hamarabb szált be és maximálisan helytállt mind középhátvéd, mind védekező középpályás poszton. Rá is vár még fontos szerep a hátralévő közel öt hónapban.
Tragédia nincs, de intő jelek vannak a szezon legfontosabb meccse előtt, amire szűk egy hét
van a stábnak megoldást találni. Addig az Accrington ellen még mehet a teljes rota, hátha ott végre színre lép a fiatalok mellett a jelenleg Columbo feleségeként funkcionáló Federico
Chiesa.

A vizuális összefoglaláshoz GPT barátunk segítségét vettem igénybe, aki többé-kevésbé
tudta reprodukálni az általam megálmodott képet.

T