A tegnap este egész egyszerűen überfasza volt. Egy percig elgondolkodtam, hogy ebben vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy Pista Néninél nem maradt józan ember már a szünetre sem, így az én egyensúlyom sem volt már 100%-os, de végül arra jutottam, hogy ennek kábé akkora hatása volt a sportélményre, mint Suárez zsenialitására a tegnap Facebookon megszellőztetett beletrappolásom az ismeretlen kutyaürülékbe. (Ja, és tudom, ómenek, babonák, meg jelek, de tényleg kíméljétek meg a kertem, ha egy mód van rá.) Tegnap maga a meccs volt az, ami lerészegített mindenkit, és bár 3 pontra egészen biztosan nem szolgáltunk rá, ettől függetlenül pont úgy éreztem magam egész este mint itt lent Suárez. És mindig így akarom érezni magam.

A meccs után gondolkodtam egy jó darabig, hogy most a Spurs volt-e ennyire harmatos Bale-t és Llorist leszámítva, hogy csak az ő elképesztő védelmi zavargásaik miatt voltunk-e ennyire partiban a meccs képében, vagy, hogy a vasárnaphoz képest változatlan kezdőnk teljesítménye javult-e fel ennyire. Az igazság nyilván a két part közt van valahol, de ebben az esetben bőven nem félúton. Hiába játszottunk kifejezetten jól, hiába volt élvezhető, kifejezetten gólveszélyes a játékunk, ezt nagyon sokban köszönhetjük a Spursnek. Mivel nem követem le pontosan a Tottenham meccseit, így csak sejtéseim lehetnek, hogy mi is lehet ennek az oka, de a vak is látja, hogy hiába az erősségében gyakorlatilag változatlan keret, a nyári edzőváltás után a kakastanya mégis csak árnyéka tavalyi önmagának. Hogy ezt mennyiben okozza Modric hiánya, vagy Villas-Boas ténykedése, azt nem az én tisztem megítélni, és igazából számunkra tökéletesen lényegtelen is.