Ott fent az ég is kékebb, a fű is zöldebb, a szar is illatosabb, és Mourinho is rottyantabb, mint általában. És persze a Liverpool is sokkal jobb.
Egy Spurs-meccstől mindig nagyon lehet félni, lehetnek ők és mi is bármilyen formában, lényegében egy érmét is feldobhatunk a meccsek előtt, kábé hasonló sikerrátát tudnánk felmutatni mindkét csapat mellett. Nem vagyunk egymás nemezisei, egyszerűen csak két hosszú építkezés útján felépített erős csapat, de talán épp emiatt lehet félni minden egyes…
Ennyi az élet, pontok és vonalak. És igazából már a vonalak is csak pontok nagy egymásutánban, szóval igazából minden csak pont, semmi több. Ha több, akkor több pont. Csak ez van, nincs semmi más tágas e világon, ez pedig eléggé lehangoló, ha így nézzük.
Ma ebédre vár minket a csapat, mely napjainkban (éveinkben) nálunk ügyesebben, szorgalmasabban és csendesebben tette a dolgát. Sok fontos dologban (pénz, népszerűség, ház) jobbak vagyunk annál a csapatnál, aztán valahogy mégis ő viszi haza minden buliból a jobb nőt. Ti értitek? Felveszem a vörös ingemet, Canosra zselézem a hajamat, Niveázom…
A tegnap este egész egyszerűen überfasza volt. Egy percig elgondolkodtam, hogy ebben vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy Pista Néninél nem maradt józan ember már a szünetre sem, így az én egyensúlyom sem volt már 100%-os, de végül arra jutottam, hogy ennek kábé akkora hatása volt a sportélményre, mint Suárez zsenialitására a tegnap Facebookon megszellőztetett beletrappolásom az ismeretlen kutyaürülékbe. (Ja, és tudom, ómenek, babonák, meg jelek, de tényleg kíméljétek meg a kertem, ha egy mód van rá.) Tegnap maga a meccs volt az, ami lerészegített mindenkit, és bár 3 pontra egészen biztosan nem szolgáltunk rá, ettől függetlenül pont úgy éreztem magam egész este mint itt lent Suárez. És mindig így akarom érezni magam.
