A kudarc lélektanáról

Szinte már kívülről tudjuk, mi hiányzik ebből a Liverpoolból: az ellenfél támadásait szűrő középpályás (nevezzük őt mondjuk Lucasnak), egy csatár, aki nemcsak felismeri azt a hálóval ellátott szerkezetet, hanem be is juttatja abba a labdát, és valami kreatív középpályás, aki tábornokként irányítja a 11 fős hadsereget (ő pedig legyen Charlie Adam 2.0).

Tudjuk, hogy ezek kellenek, de amikor tizenegyest kapunk, amikor ott van a kezünkben a lehetőség, amikor Suárez és Kuyt is sorra alkotják a kiváló helyzeteket, akkor el kell gondolkodnunk, hogy tényleg ők hiányoznak-e.

Suárez a Sunderland és a Brighton ellen, Charlie Adam a Wigan és a Cardiff ellen, Kuyt az Everton és az Arsenal ellen, Gerrard a Cardiff ellen – 1997/98-as szezon óta nem volt ennyi kihagyott büntetőnk. A Premier League-ben miénk a legrosszabb helyzetkihasználás, a kapura lövéseink mindössze 8,5 %-ából lesz gól. Rosszabbak vagyunk mint a kiesőjelöltek: a Wigan, a Bolton, a Blackburn. A ziccereinket 29%-ban (1-(ccc created/ccc missed)) tudjuk csak befejezni. Azokat a ziccereket, amikbe – kis túlzással – már csak a lábukat kellene beletenniük.

A CCC-k, azaz a clear cut chance-ek (olyan helyzetek, amelyekben a játékost már csak a pech és a kapus tudja megakadályozni) befejezése azért is különleges, mert a legtöbb esetben (és ezalatt az ilyen helyzetek 90%-át értem) nincs szükség semmilyen extra skillre a befejezéshez. Nem kell kreatívnak lenni, nem kell ügyesnek lenni, olyan tulajdonságokat igényel, amelyekkel minden játékos rendelkezik a Premier League-től a League Twoig bezárólag. Ha pedig nem képességeken múlik (és ezzel kiegyszerűsítjük a bevezetőben említett személyeket), akkor arra a nem kicsit megdöbbentő, ám sokkal olcsóbban kezelhető következtetésre jutunk, hogy a játékosaink mentális problémákkal küzdenek. Egyszerűen félnek a kudarctól, önbizalom-hiányosak, és a saját maguk által generált nyomás alatt nem tudnak teljesíteni.

Megjegyzés: félreértés ne essék, a CCC-k nem olyan helyzetek, amelyeket nem lehet kihagyni. Ezek kihasználásában már jónak nevezhetünk egy 50%-os eredményt.

Ezt természetesen jól – pontosabban rosszul – egészítik ki a védelmünk hiányosságai: habár José Enrique kitűnő labdafelhozatalban és labdatartásban, a beívelések terén egy igazi időzített bomba, amit mi építettünk be a falainkba, szeretett spanyolunk ugyanis elenyésző részét állítja csak meg ezeknek. Ha a szezon eddigi részében nem lett volna egy ilyen magabiztos Skrtel-Agger kettősünk, ez a hiba jóval látványosabb lenne – mint ahogy azzá vált azonnal, amint kiesett a dán. Az Arsenal első góljához Enrique, Carragher és Reina együttes hibája kellett: a Enrique nem blokkolta Sagna beívelését, Carragher pedig vagy nagyon rosszul helyezkedett, vagy azzal a feltételezéssel élt, hogy a labdát Reina öklözi ki/húzza le – aki ugyan tett egy-két bizonytalan lépést kifelé, de inkább visszahúzódott. A második gól Kelly és Carragher érdeme, akik egy Csepel teherautónyi helyet hagytak RvP-nek a tizenhatoson belül, de Reina helyezkedése sem volt épp Aranykesztyűs megoldás: tény, hogy meglepő volt a holland kapásból elvállalt lövése, de a kapusnak a rövidet kellett volna fognia.

Megjegyzés: mindezek ellenére José Enriquét jó játékosnak tartom, akire szükség van. Pont azért van 11 játékos egy csapatban, hogy az egyes ember hiányosságait kompenzálják a társak, a spanyol esetében a Skrtel-Agger duó.

Itt-ott alapból gyenge a keret, a hiányosságokat pedig még látványosabbá teszi Lucas, Agger és Gerrard sérülése, de arra baromi egyszerűen nincs magyarázat, hogy miért nem tudunk egy tizenegyest értékesíteni (Kuyt tavaly hányat lőtt? Ötből ötöt? Hatból hatot?), vagy hogy miért ilyen borzalmas a helyzetkihasználásunk (különösen a CCC-k tekintetében). Ez nem a rendelkezésre álló skilleken, a tizenegy játékos ügyességén múlik, hanem a mentális felkészültségen – ez pedig szemlátomást teljességgel hiányzik. A Ligakupa-döntőnek sajnos pont az a konklúziója fog így lecsapódni – a szurkolókban és játékosokban egyaránt -, amit a legkevésbé akartunk: a “miért csak így tudtunk nyerni” kérdése. Ez pedig éppen azt a problémát mélyíti, amit a döntőnek meg kellett volna oldania.

Az Arsenalt tegnap már az első félidőben öt góllal kellett volna elcsomagolnunk. Rémesen játszottak, a védelmük bizonytalan volt, a Liverpool pedig ugyanazt a menő, folyamatosan változó 4-4-2 alapú taktikát dobta be, mint tavaly tavasszal: a leshatárról induló Kuytnek és Suáreznek lágyan felívelt labdák anno nagyon bejöttek. Most nem.

Pszichológust nekik, esetleg Kenny meséljen sztorikat a ‘80-as évekről – ilyesmik jutnak eszünkbe megoldásként, mert egyfelől banális, másfelől roppant komplex problémáról van szó. Egyszerű a kérdés, hisz csak el kell magyarázni a játékosoknak, hogy fogják már fel, tudnak ők tizenegyest rúgni. Bonyolult kérdés, mert az önbizalom hiánya, a kudarcérzet egy önmagát erősítő negatív spirál: tehát minél kevésbé hiszünk magunkban, annál rosszabbak vagyunk, minél rosszabbak vagyunk, annál kevésbé bízunk magunkban stb. Ezt csak a győzelemmel lehet ellensúlyozni/megoldani, ami pont annak a lejtőnek a tetején van, amin épp lefelé szánkázunk.

A Premier League minden csapata 19 másikkal harcol. Mi – úgy tűnik – 20-szal.

Két nappal ezelőtti írásunk azon a feltételezésen alapult, hogy nem a Ligakupa-döntő hogyanja, hanem a tény maga (miszerint nyertünk) fog nagyobb hatást gyakorolni. Úgy látszik, tévedtünk.