Halottak napjára hangolónak kifogástalan volt a tegnapi Ligakupa meccs, amint a Liverpoolt saját pályáján focizta le könnyedén a Swansea. Pont azt csinálták, amit nekünk kellett volna, és pont azt csinálták, amire ők jelenleg képesek, mi pedig nagyon nem.

Kifut a pályára két csapat, a későbbi győztes, és a későbbi vesztes. A vesztes jó ritmusban kezdi a meccset, igazi veszélyt nem okoz ugyan, de dominál, a győztesnek kell némi idő, amíg megtalálja magát. Ugyanakkor percről percre javul, negyed óra után már érvényesíteni tudja az akaratát, sok passzos játékával az őrületbe kergeti a tanácstalanná vált vesztest, aki olyannyira elfárad fejben attól, hogy cicáztatják, hogy a vezető gólt is tálcán kínálja egy szögletnél a győztesnek, fel sem ugrik vele fejelni. A győztes ezután higgadtan tartja az eredményt, a vesztes pedig tovább fut a labda után. A félidőben a vesztes becseréli a két legjobb játékosát, velük fel is élénkül a játéka, viszont vehemens támadások és kósza átlövések mellett igazi veszélyt most sem tud okozni. A győztes higgadtan kivárja, amíg a vesztes túlpörög, majd lecsillapodik, amikor esély mutatkozik rá, megint elkezd tilitolizni, amivel persze még jobban felhúzza a vesztest, aki már fejvesztve teper az egyenlítésért, azt kihasználóan pedig egyszer csak kocogva szerez egy kontragólt. Kettő. Innentől kezdve pedig olyannyira a győztes kezében van a meccs, hogy még egy hamar bekapott szépítő gól is belefér a vesztestől, a koncepció áll, a győztes továbbra is higgadt, a védelme rendre elakasztja a vesztes görcsös próbálkozásait. Az egyenlítés egy másodpercig sincs benne a levegőben, sőt, a kilencven valahányadik percben felteszi a győztes az i-re a pontot, és szerez még egy könnyed kontra gólt. 3-1. Jó mulatság, férfimunka az egyik oldalon, széttárt karok és csalódottság a másikon.

Fájdalmas, hogy a fenti bekezdésben a Liverpool volt a vesztes. Fájdalmas volt nézni, ahogy egy alacsonyabbra sorolt, viszont jelenleg egyértelműen jobb csapat úgy játszadozik velünk az Anfielden, ahogy nem szégyelli. Nekünk pedig 90 perc alatt annyi válaszunk volt minderre, hogy a felforgatott kezdőbe beküldjük a túlterhelt sztárjátékosainkat, hátha egyik vagy másik villan egyet. Ekkora taktikai betlit még nem láttunk eddig Brendan Rodgerstől, olyan tanácstalanság és erőlködés uralkodott a pályán, mint a Dalglish-Clarke időszak legbosszantóbb napjaiban, azzal a különbséggel, hogy most nem ívelésekben haltak meg rendre a támadások, hanem a kaputól 20-25 méterre lévő kényszerítőknél állt meg a tudomány. Úgy kaptunk három gólt, hogy még csak kiemelni sem tudunk senkit a védelemből mint fő rosszat, kollektívan emlékeztettek egy belassult jamaikai reggae zenekarra. Úgy lőttünk egy gólt, hogy már megint csak abban lehetett bízni, hogy Suarez villan egyet, ami így is lett, aztán mindez végül semmit sem ért. Joe Allen leblokkolt volt csapata ellen, csakúgy, mint Rodgers, és ezt a kettőt volt minden fájdalmas pont közül a legfájdalmasabb végignézni.

A Swansea City-t ugyanakkor minden dicséret megilleti. Olyan higgadtan, olyan könnyeden és olyan intelligensen játszottak, hogy öröm lett volna nézni őket, ha nem éppen a Liverpoolt alázzák meg a saját közönsége előtt. Nem nagyon lehet ezt a meccset hova tenni. Leginkább hamar el kell felejteni