Who’s bigger than Jamie Carragher?

Néha tenni kell egy lépést hátra, hogy az ember tisztán láthasson – ezzel az instantcoelho-val lehet összefoglalni a focival, a Liverpoollal való kapcsolatomat az elmúlt hét hónapban. Már a nyáron is kacérkodtam a gondolattal – miszerint a francba abba kellene hagyni egy olyan valamit, ami egyre inkább nyűggé vált az utolsó hónapokra – de végül csak novemberben telt be a pohár.



This. is. Liverpool.

Ez az a meccs, amiről nincs értelme beszélni, az a lassan tucatjával előforduló állatorvosi ló, ami megmutatja, hogy miért tart ott a Liverpool, ahol most. A Newcastle ahogy az előző két évben, úgy most is legfeljebb egy ikszre jött az Anfieldre, mi pedig legfeljebb egy ikszre voltunk képesek.



600 és még nő

A Newcastle azon kevés klubok egyike, amelynek kifejezetten jót tett a kiesés: talán emlékszünk még arra a teljesen fogalmatlan csapatra, amit anno 2008 decemberében 5-1-re vertünk a saját otthonában. Na, a jelenlegi, Pardew-féle Newcastle már igencsak távol áll ettől: kényelmetlen ellenfelekké lettek.

600.



Megint mi nyertünk, megint mi vesztettünk

Senki nem szeret így ikszelni: az amúgy egész tisztességesen dolgozó Marriner a végére megint bebizonyította, hogy az angol bírói kar használhatatlan (utánunk aztán a Chelseat is elintézték tegnap), az Everton két elég gyenge góllal egyenlített, és mi sem játszottunk valami fényesen. Különösen fáj most ez, mert amúgy egy nagyon hangulatos városi rangadó volt ez a tegnapi… de még hangulatosabb lett volna, ha az utolsó percben papíron is megnyerjük.



Everton: az örök harmadik

Itt a városi derbi, itt vannak a piros lapok, a bírózás, a látványos gólok, a katarzis és az agónia. Elsüthetőek a klasszikus derbi-közhelyek, bejátszható a párás tekintetű múltidézés kártyája, de mi most egy kicsit máshonnan közelítjük meg a Liverpool-Evertont. Mert a két nagy kérdés az, hogy hol van a hiba az Moyes-ék programkódjában, és ha megvan, kijavították-e már. Reméljük, nem.



Két ponttal több

Már szeptember 1-jén tudtuk, nehéz félév előtt állunk, amiben minden eddiginél komplikáltabb feladat lesz egy-egy meccs értékelése. Mivel tegnap számtalan helyzetet elpuskáztunk, az 1-0-ás győzelem első hallásra aránytalanul kevésnek tűnhet. Ugyanakkor örök optimistaként nem az „akár 5-0 is lehetett volná”-t választottuk viszonyítási pontnak, hanem az „eggyel több gólt lőttünk, mint az ellenfél”-t.



Mai ellenfelünk: önmagunk

Néhány ködös emlékünk lehet már csak a Readingről, amely 2008-ban esett ki a Premier League-ből, és amely azóta annyi szálon kapcsolódott hozzánk, hogy mi magunk is meglepődtünk. McDermott csapata idén még nem nyert, viszont félni érdemes tőlük és még inkább magunktól: Reina nem véd jól (de lehet, hogy ma sehogy sem), a csatársor nem pontos, szóval nyugalom, csak a szokásos.



A hónap képe – szeptember

"Cogito ergo sum!"

Joe Cole újra itt, Suárez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van még egy olaszunk, Hendersonról nem derült ki semmi, már rég kiszórtuk Poulsent, Aquilani marad, megy, marad, mégis megy, Suárez dobálja magát, de azért gólokat is lő, az Arsenal annyit nyer az Anfielden, mint mi, a golfütő elment, nem kezdünk erősen, de jó úton járunk, a Swanseat pedig mégis leraboljuk. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.



Kollektív piros lapot a Stoke-nak!

Vannak a focinak olyan káros melléktermékei, amelyek pusztán abból a tényből fakadnak, hogy a játékot emberek játszák. Ilyen melléktermék az elkésett becsúszás, a kirakott könyök, a visszarántás, a mezrángatás. Elfáradunk, néha dühösek vagyunk, néha saját hiányosságainkat leplezzük. De minthogy ezek csak mellékesen megjelenő cselekvések, nem építünk rájuk taktikát.