Amon Hen

„Rövidesen fölért, egyedül, Amon Hen csúcsára, ott zihálva megpihent. A ködben nagy, sík, óriási kőlapokkal kirakott kört látott, körülötte szétmálló bástyafalat, s középen, négy faragott oszlopon magas trónszéket, amelyhez meredek lépcsősor vezetett föl. Felment, beült az ősi székbe, s úgy érezte magát, mint egy elveszett gyerek, aki fölmászik a hegyi királyok trónusára.

Kezdetben alig látott valamit. Mintha valami ködös világ vette volna körül, amelyben csak árnyakat lát: az ujján volt a Gyűrű. Aztán itt-ott felszállt a köd, s neki látomásai támadtak, élesenlátott mindent, s kicsinek, mintha ott állna előtte az asztalon, de mégis távol. Hang semmi, csak a csillogó, eleven képek. Mintha a világ egyszerre összezsugorodott és elnémult volna. Ott ült a Látás Székén, az Amon Henen, a númenori emberek Szemének Hegyén. Keletre nézett, és föltérképezetlen földeket látott, névtelen síkságokat, földerítetlen erdőségeket. Északra nézett, s ott kanyargott alatta a Nagy Folyó, mint egy szalag, és a Ködhegység kicsinek látszott s keménynek, mint egy kitöredezett fogsor. Nyugatra nézett, s Rohan tágas lejtőit látta, meg Orthancot, Vasudvard tornyát, amely fekete lándzsaként nyúlt a magasba. Délre nézett, s közvetlenül a lábánál a Nagy Folyó írt le majdhogynem önmagába visszatérő hurkot, s zúdult a Rauros gőzölgő katlanába, ahol a vízesés párája fölött szivárvány csillogott. És látta az Ethir Anduint, a Folyó roppant deltavidékét, a napfényben porfelhőként keringő madarak miriádját, s alattuk a zöld-ezüst Tengert, a hullámok egymást követő végtelen vonalait.

De akárhova nézett, szeme mindenütt a háború jeleibe ütközött. A Ködhegység bozsgott, mint a hangyaboly, orkok másztak elő ezernyi odúból. A Bakacsin-erdő ágai alatt gyilkos küzdelem folyt a tündék, emberek és a rájuk rontó bestiák közt. A beorningok földje lángokban állt, Móriát felhő borította, Lórien határa csupa füst.

Rohan legelőin lovasok vágtattak, Vasudvard ontotta a farkasokat. Hadihajók vitorláztak ki Harad öbleiből, keletről emberek végtelen sora közeledett: kardos, lándzsás, íjas katonák lóháton, törzsfők hadiszekerei és megrakott málhásszekerek. A Sötétség Urának minden ereje mozgásban volt. Majd délre fordult, s MinasTirithet látta. Távolinak látszott és gyönyörűnek: falaival, számtalan tornyával, büszkén és bátran a hegytetőn, várfalain acél csillogott, bástyái lobogóktól tarkállottak: Remény szökkent a szívébe. De Minas Tirithtel szemben egy másik vár állt, még annál is nagyobb és erősebb. Szinte akarata ellenére költözött tovább a tekintete kelet felé. El Osgiliath romhídjai fölött, Minas Morgul tátongó kapui és a szorongatott Hegyek fölött eljutott a mordori Gorgorothig, a Rettegés Völgyéig. A völgyet hiába sütötte a nap, megülte a homály. A Végzet Hegye égett, szállt róla a füst. Majd a szeme végleg megállapodott: fal fal hátán, bástya bástya hátán, fekete, mérhetetlenül erős vashegy, acélkapuk, gyémánttorony: Barad-dúrt látta, Szauron várát. És elhagyta minden remény.

Ekkor hirtelen megérezte a Szemet. A Sötét Toronyban egy álmot nem ismerő szem lakott. Tudta: észrevette, amint ő itt bámészkodik. Egyetlen ádáz és mohó akarat volt. Feléje szökkent: úgyérezte, mintha egy ujj igyekeznék a hollétét kitapintani, mindjárt rászegeződik, és pontosan tudja,hol van, már Amon Lhawt érintette, átsiklott Tol Brandirra, s ekkor levetette magát a trónról, összekucorodott, fejére húzta a szürke csuklyát.

Hallotta a tulajdon hangját: azt kiabálta: – Soha! Soha! – vagy netán azt: – Jövök már! Igazán jövök már! – Maga sem tudta. Majd mintha egy másfajta hatalom nyomult volna az agyába egy más gondolattal: – Húzd le az ujjadról! Húzd le! Te őrült, húzzad már! Húzd le a Gyűrűt!

A két erő egymásnak feszült. Egy pillanatra teljesen tehetetlenné vált a kettő beléje hatolóhegye közt, csak vonaglott, elkínzottan. Majd váratlanul magához tért, Frodó lett megint, s nem
volt sem Hang, sem Szem: szabadon dönthetett, még volt egy maradék pillanata, hogy döntsön. Lerántotta a Gyűrűt. Ott térdelt a ragyogó napsütésben a magas trónus előtt. S mintha fekete homály söpört volna végig a feje fölött, mint egy kéz, Amon Hent nem érintette, tovább tapogatódzott nyugatfelé, elhalványult. Az égbolt megint makulátlanul kék volt, s minden fán madarak énekeltek.”