Az unthinking művészete
“Az unthinking nem más, mint sok év tanulását a kritikus pillanatban alkalmazni úgy, hogy gondolkodó énedet kiveszed az egyenletből.”
47 ezer ember ordít a fülébe, 20 játékos áll mögötte lélegzetvisszafojtva. Tudja, hogy valahol a klub tulajdonosa is nézi a meccset. Stewart Downing ott áll szemben Turnbullel, és egy tizenegyes értékesítésére készül. A csapata vezet, a győzelem elég biztosnak tűnik már, nem rajta fog tehát múlni a meccs. Nekifut, lő, Turnbull rossz irányba vetődik. A büntető mégsem ment be.
De miért nem? Vajon Downing nem tudta, hogyan kell egy tizenegyest értékesíteni? Vagy aznap nem jött ki neki a lépés? És miért szenvedett egész évben a tavalyi gólkirály, Dirk Kuyt? Miért értékesített ilyen kevés tizenegyest a Liverpool? Henderson miért félt jól játszani?
Vagy Downing semmit nem csinált rosszul, csak ezeken gondolkodott?
Amikor az ember vezetni tanul – legyen az autó vagy bicikli – az első lépések fájdalmasan nehezek: keressük, hová tegyük a lábunk, mit kezdjünk a kezeinkkel, merre fordítsuk a fejünket. Aztán idővel képessé válunk arra, hogy sok száz kilométereket tegyünk meg anélkül, hogy akár csak egyszer is végtagjainkra néznénk. A feladatok egyszerűvé válnak, mintha a döntésekre sokkal több idő állna rendelkezésünkre.
Ugyanezt a tanulási folyamatot (amelyet természetesen maga a tehetség alapoz meg) éli meg egy focista is, amelynek csúcsán egy olyan állapotot ér el, amiben már nem kell gondolkodnia, csak cselekednie. Rooney például azt állította a Manchester City elleni ollózásáról, hogy mire odaért a labda, ő már öt-hat lehetőséget végiggondolt, s úgy döntött. Djokovics Federernek a 2011-es US Openen adott emlékezetes returnje kapcsán csak sejtelmesen mosolygott. De hogy saját példával jöjjek: Suárez 50 méterről lőtt gólt talán másfél másodperc alatt. (És aki lőtt már életében igazán szép gólt, tudja, milyen érzés ez: mintha évezredek állnának rendelkezésre a helyes döntés meghozatalára; minden megáll az ember körül, a megfelelő megoldás pedig szinte magától értetődőnek tűnik.)
Gondolkodtak? Mérlegeltek? Röppályát és szélirányt számoltak? Algoritmusokat futtattak? Egyik sem. Elérték az “unthinking”, a nemgondolkodás állapotát. Ahogy az Intelligent Life cikke rendkívül találóan fogalmaz: “az unthinking nem más, mint sok év tanulását a kritikus pillanatban alkalmazni úgy, hogy gondolkodó énedet kiveszed az egyenletből.”
De miért nem gondolkod(hat)nak hétköznapi értelemben a sportolók? Miért lő valaki 50 méterről gólt mérlegelés nélkül? A válasz egyszerű: nincs idő. William Calvin, amerikai neurológus ugyanis kiderítette, hogy az emberi agy nem elég gyors ahhoz, hogy minden lehetséges forgatókönyvet végigpörgessen ennyi idő alatt. A legjobb sportolók ösztönszerűen (jól) döntenek (ez egyébként a mindennapi életben is hasznos képesség, legyen szó vásárlási szokásainkról vagy pénzügyi befektetésről, ld. itt) – érdekes felvetés, hogy akkor ez mennyiben az ő döntésük, de ezt meghagyom Jonathan Wilsonnak, most tovább kell mennünk.
Agyunk a gyakorlás hatására az implicit memóriába kódolja tudásunk egy részét, ez teszi lehetővé, hogy könnyen autót vezethessünk, az ollózást válasszuk egy egyszerű labdalevétel helyett, vagy 50 méterről kapura rúgjunk egy labdát. Matthew Syed egy BBC-s cikkében viszont feltette a kérdést: mi történik, ha a környezet, vagy saját maguk által gerjesztett stressz hatására a játékosok agyuk rossz területéhez nyúlnak? Ha hirtelenjében ismeretlen(nek tűnő) pedálok jelennek a lábuk alatt, vagy elgondolkoznak, az edzésen ebből a szögből lőttek-e gólt hetvenszer?
A tehetségük hirtelen semmivé foszlik, nem tudnak jól, sőt, egyáltalán nem tudnak dönteni. Kattognak a fogaskerekek, mintha egy szuperszámítógépnek kellene válaszolnia a “Hogy vagy?” kérdésére. Lefagynak, döntésképtelenné válnak.
Nemcsak a másodperc törtrésze alatt döntést igénylő szituációkban, hanem hosszú távon is megfigyelhető a jelenség, a döntésképtelenség ugyanis idővel önmagát építi fel: két elrontott tizenegyes után a harmadiknál már a játékos legjobb szándéka ellenére is felidézi hibáit, két rossz meccs után óhatatlanul is megkérdőjelezi saját magát. Vannak, akik jobban viselik ezt, vannak, akik kevésbé. Vannak, akik maguktól is tovább tudnak lépni, másoknak segíteni kell.
Terry elcsúszott, ő pedig rémülten nézett ki balra, hátha érkezik valaki, akinek lepasszolhatja. Meg sem tudom számolni, hányszor láttam Henderson szemében a félelmet. Mit a szemében, egész lényében. Henderson olyannyira megijedt az előtte álló lehetőségtől, hogy képtelen volt többet nyújtani puszta biztonsági játéknál. Bevállalósabbnak szánt passzai pedig kivétel nélkül rosszak voltak, mert nem állt mögöttük az a mentális plusz (vagy mentális mínusz, ha már a nemgondolkodásról beszélünk), az a csibészség, amely minden kulcspassz lelke. Rettegett a pályán mindentől, a labdától, a társaktól, a szöglettől, a szabadrúgástól, a passztól. Mintha rémülten ordítana a mellette ülő oktatóra: “Most melyik pedált is kell nyomnom, hogy előre menjek?”. Rettegni, saját magunkat elemezni, s közben, úgy nem mellesleg, egy focimeccset játszani – ez nem megy.
Ilyen érzés kiszabadulni a béklyóból
“Ezek utasításokat várnak tőlem. Védelmeket szétszakító passzokat. Egy vezért, gólokat, sikert, győzelmet. Ha én kudarcot vallok, mindenki más elbukik.” – Charlie Adam nem tudta kikapcsolni a fejében végtelenre állított lejátszót, ami minden egyes percben elismételte neki ezt, és ahogy haladt előre a szezon, egyre hangosabban. Az új igazolásaink közül talán egyedül Adam volt az, akit látványosan megviselt nemcsak a nyomás, hanem önmaga sikertelensége is.
Kemény feladat Liverpool-játékosnak lenni, sokakat agyonnyomott már ez a teher. Most talán a szokásosnál is nehezebb. Régen jártunk már ilyen messze a történelmi elvárásoktól, régen nehezedett már ilyen komoly teher ilyen kevés, topcsapatos tapasztalat híján levő és – lássuk be – nem épp világszínvonalú játékos vállára. Nem tartunk ott anyagilag, hogy utolérhetnénk az elitet, valami (valaki) olyannal kell előrukkolnunk, ami (aki) másnak nincs.
Ott vannak a képességek, ott vannak a jó játékosok, akikről tudjuk, mire képesek. Egy Downing a Ligakupa-döntőben, egy Henderson a Blackburn ellen, egy Adam a Wolves ellen. Szükségünk van egy emberre, aki a következő szintre lép mindenkivel, legyen szó Suárezről, Hendersonról vagy egy fiatalról.
Sokat várok Brendan Rodgerstől. Fasza játékot, amit már a Swansea-nál is felépített, gólokat, amiket tavaly nem kaptunk meg. Sokat tehet a pályán kívül is, a fejekben. Az unthinking mezején, ott ahol Kenny a látottak alapján megbukott.
—
Nyugalom, a Liverpool nem halott, csak lázálmai vannak, félnek a játékosai, hogy kudarcot vallanak, és ezért kudarcot is vallanak. Elismerem, Downing nem egy atomfizikus, Charlie Adam sem a következő Steven Gerrard, de nem is olyan rosszak, mint amilyennek tűnnek. El kell nekik ezt mondani, és remélni, hogy tudomásul veszik. Kenny nem tudta. Rodgers talán igen: “Nem edzeni akarom a játékosokat, hanem tanítani”. Itt fogunk visszakapaszkodni.
A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.