A majdnem-helyzetek csapata

Miért kell vért izzadnunk, és végül vereséget szenvednünk egy olyan meccsen, amit minden túlzás nélkül 5–0-ra kellene megnyernünk? Miért képtelen olyan csapatokat kitömni a Liverpool, amilyeneket sokkal gyengébb társaságok is simán meg tudnak verni? Ezek a kérdések alapvetően bármikor érvényesek a csapatunkra, ahogyan ezen WBA-elleni szenvedésre is, ugyanis ezt a vasárnap délután látott Albiont a PL-mezőnyének legnagyobb része gond nélkül elintézte volna. A válaszok tehát felelnek arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk ilyen bénák egész évben?

Szó nem volt masszívan, áthatolhatatlanul, elkeseredetten védekező kiscsapatról. Egy hatvan százalékban fogalmatlan, negyvenben szerencsétlen támadósor volt képtelen helyzetek gólszerzési lehetőségek sorát értékesíteni. Mondhatnánk persze, hogy a legnagyobb gond továbbra is a helyzetkihasználás, de az az igazság, hogy a legnagyobb problémánk a lehetőség helyzetté alakításának képtelensége.

A támadójátékunk legjellemzőbb képe: a labdás a tizenhatos egyik oldalsó határvonalánál, míg a többiek a tizenhatos másik oldalán várják a labdát, a legközelebbi társ 15 méterre.

Ez volt már a Benítez-korszak játékának is a legidegesítőbb jellemzője: nincsenek valódi helyzeteink, csak rengeteg majdnem-helyzet. Valódi helyzet alatt olyan felállt védelem ellen több passzal kidolgozott akciót értek, amelynek a végén az egyik támadó játékos tiszta gólszerzési lehetőségbe kerül – azaz csak el kell lőnie a labdát a kapus mellett, netán az üres kapuba kell behelyeznie. Ilyen a legritkább esetben fordul elő velünk. Van a kontra, a rögzített helyzet, a beadás, a távoli lövés, a labda begyötrése, meg az ellenfél hibájának kihasználása – ez a repertoárunk. Pedig nem is lenne olyan nehéz egy szinttel előrébb lépni.

Ha a fent már bemutatott legjellemzőbb képnél indítjuk el az akciót, azt figyelhetjük meg, hogy a labdástól távol helyezkedő támadóink meg sem próbálnak közelebb kerülni a labdáshoz. Ácsorognak, vakaróznak, mozognak, de a labdástól elfelé, bebújnak a védők mögé, angry birdsöznek stb. Senki nem segít a labdásnak, nem jön közel, csak várja, hogy majd a társ valahogy eléjük zidánozza a labdát, beíveli, amiért lehet harcolni a levegőben, vagy kapura gyötri, és talán lehet menni a kipattanóért. Ezért nem alakulnak ki igazi helyzeteink, és ez olyan probléma, amit egyébként már serdülőkorra orvosolni kellett volna – a játékosaink egyszerűen nem tudják, merre kell mozogniuk.

Suárez helyzete ezért is extra nehéz, hiszen a társak a legritkább esetben találják el az irányt, ahova szaladniuk (vagy lépniük) kellene. Nem kell gólzsák csodacsatárt igazolnunk, elég egy olyat, akinek van futballagya, és tudja, mikor merre kell helyezkednie, vagy meg lehet próbálni betanítani erre a rendelkezésre állókat, de ez tűnik a nehezebb feladatnak. Mindenesetre elképesztő, hogy akárki vezesse is a csapatot, ez a probléma nem tűnik fel senkinek.

A legviccesebb egyébként az egészben az, hogy pont ezt a problémát nem várnánk King Kenny csapatától, hiszen neki, illetve azoknak, akik korábban ilyen színű mezt viseltek az ő vezetése alatt, minden gond nélkül mentek ezek a dolgok. Persze, lehet, hogy az a baj, hogy azoknak nem kellett megtanítani ezeket, és Kenny valójában csak intelligens játékosok és csapat élére való, akik az alapokkal tisztában vannak, nekünk meg egy nevelő érzékkel megáldott manager kellene. A meccsen konkrétan olyan elképzeléssel küldték ki Clarkkal a fiúkat, hogy a mi 442-őnk sokkal felxibilisebb az övékénél, ráadásul képzettebb játékosok alkotják, így minden nehézség nélkül kimozgatjuk őket, megtaláljuk a réseket, és lövünk pár gólt. Ez rendben is volt, hiszen mindenki láthatta, hogy nálunk volt a labda, és folyamatosan nyomtunk.

A gond ott jelentkezett, hogy kontraagyú futballistáink, akik csak azt tudják, hogy amikor ellentámadunk, akkor szanaszéjjel kell spriccelni, hogy minél jobban széthúzzuk a rendezetlen védelmet, a tudatosan szűken helyezkedő, teljes létszámú bekksor ellen is ezt a hatástalan módszert próbálják alkalmazni egész évben, így egy ilyen meccsen se tudnak rendes helyzeteket kidolgozni, pedig amúgy gyerekjáték lenne. Annyi a feladat, hogy valaki megnyomja a gombot, és ezzel a pass-and-standby-t pass-and-move-ra változtassa. A kérdés csak az, hogy kinél van a távirányító, és hogy az, aki markolja, rájött-e már, hogy elemet kellene cserélni benne?