Szinte. Ugyanis Tony Pulis aktuális verőlegényeihez, a West Bromhoz látogatunk ma délután. Tekintve, hogy a nagyok ellen idén szárnyaltunk, a kicsik ellen szenvedtünk, a fizikálisan reménytelen fölényt a legaljább ősangol dagonyafocival vegyítő csapatok ellen pedig sz*ptunk, Puli bácsi idegenben lényegében a PL-idényünk legnehezebb meccse. Ennek fényében érdemes adjusztálni meccs előtti…
ha a vége jó lett. Mert azért a MU meccs után bennem volt a cidri, hogy akkor mégis hogyan fogjuk feltűrni az ingujjat és hogyan fogjuk megállítani a robogó Ikarust, aminek már éppen sikerült a végsebesség közelébe gyorsulnia. Egy olyan megállíthatatlanul csörtető fémhegyet, mint aminek Keanu is küzdött a kormány…
Liverpool egy család. Az egész városban érezni az összetartozást, amit a csapat kovácsolt, és aminek az epicentruma ősidők óta az Anfield. Mivel azonban az élet nem egy stúdióban zajlik, így ennek a családnak minden nemkívánatos, önző, fekete bárány családtagja felvonul. Turista fotósok hada, mobillal a kézben, az új Main Stand…
Nem mondom, hogy nem elkeserítő kicsit egy ilyen meccsről összefoglalót írni. Nem történt tragédia, ki lehet emelni a pozitívumokat, de valahol olyan érzésem van, hogy kerettől, edzőtől függetlenül ugyan azokat a pontokat járjuk körbe már évek óta, kicsit megrágva, kicsit csámcsogva, de valahogy a végtermék mindig ugyan az lesz. Egyszer…
…mondta az NBC kommentátora amikor Sturridge is meglőtte végre a jól megérdemelt gólját, és visszaállította a háromgólos különbséget. És igen, az SAS megint megcsinálta. De mindig meg fogja? Máté a beharangjában említette a csapat fejsúlyosságát, ami még a meccs előtt ütött szöget a fejemben, mert azért erősen túlzónak tartottam, hogy 2 embertől függ a csapat, de a meccs alkalmat adott arra, hogy érdemben vitába szálljak a kijelentéssel. Ha nem is az igazságtartalmával, de a végkövetkeztetéssel mindenképp.
Egy büntetőt nem lehet kivédeni, csak rosszul lehet rúgni. Egy Liverpool – WBA-n nem nyerhet az Albion, maximum a Liverpool verheti meg magát. Chuck Norris nem lesz vizes, a víz lesz Chuck Norrisos.
Egy ilyen meccsnek nem szabadna megtörténnie, de mégis, időnként előfordul minden csapattal, csak velünk valahogy gyakrabban. A nép ilyenkor azt szereti hallani, ahogy a véres fejcsonkok nagyot koppannak az igazgatósági iroda laminált parkettáján, szereti hallani, hogy kedd reggel 8-kor már rég pakolja össze irodai holmiját a felelős, 9-re pedig már a portás se emlékszik rá, ki is lehetett ő. Na pont ezt az embert keressük most.
Miért kell vért izzadnunk, és végül vereséget szenvednünk egy olyan meccsen, amit minden túlzás nélkül 5–0-ra kellene megnyernünk? Miért képtelen olyan csapatokat kitömni a Liverpool, amilyeneket sokkal gyengébb társaságok is simán meg tudnak verni? Ezek a kérdések alapvetően bármikor érvényesek a csapatunkra, ahogyan ezen WBA-elleni szenvedésre is, ugyanis ezt a vasárnap délután látott Albiont a PL-mezőnyének legnagyobb része gond nélkül elintézte volna. A válaszok tehát felelnek arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk ilyen bénák egész évben?
Roy Hodgsonnal ezt a meccset elvesztettük volna, mert nem elég, hogy a mi padunkat és csapatunkat az öreg elviselhetetlen terhe nyomta volna, de ugyanez a hatalmas fék felszabadult volna a másik oldalról. A viccet félretéve szerencsénk volt, mert korán vezetést szereztünk, utána pedig a csapatnak fekvő játékot játszhattunk, és szerencsénk volt, hogy ezúttal nem bosszulta meg magát az a rengeteg elbénázott helyzet, amely ezeken a meccseken mindig iszonyatmódon szokott büntetni.