Egy kötelességtudó finn Liverpoolban
Van egy hosszú listám arról, milyen – már-már kötelességnek tűnő – posztokat kell még megírnunk ahhoz, hogy teljes értékű Liverpool-blognak nevezhessük magunkat. Ma egy ilyen bejegyzést fogunk pótolni, méghozzá Sami Hyypiáról, akit ugyan nagyon keveset láthattam játszani, de azt a pár évet kincsként fogom őrizni. Hogy miért? Ha egy évtizedben van egy ilyen játékosunk, már boldogok lehetünk. Egy kötelességtudó finn Liverpoolban.
Nem túl nehéz elmagyarázni egy Liverpoolt nem ismerőnek, milyen tiszteletre méltó ember volt Hyypiä, hisz elég csak megmutatni a 2009. május 24-i Liverpool – Tottenham felvételét, s rögtön érthetővé válik minden. Az Anfield kék-fehérbe borult, a Kop “SAMI”-feliratot rajzolt ki, a több mint 40 000 ember teli torokból ordította: “Ohh, Sami, Sami! Sami, Sami, Sami, Sami Hyypiä!”. A 84. percben aztán még egyszer utoljára szolgálatra jelentkezett, hogy Gerrard maga tegye fel karjára a kapitányi karszalagot. Aztán majdnem gólt is fejelt, de ez szinte már túl giccses lett volna, olyan igazi csöpögős, hollywoodi happy end, ami talán nem is illett volna hozzá.
A mérkőzés végén Hyypiä tapsolt, pacsizott mindenkivel, majd hirtelen megértette, mi történik és mint egy robbanás után tébláboló, sokkos csak járkált körbe-körbe. A tömeg ordított, ő pedig a mezébe temetkezve sírt. 10 év, 464 meccs, 35 gól, 10 trófea, csapatkapitányi cím – egy minden ízében tökéletes karrier a végéhez ért. Sajnos alig pár évet láthattam tőle, mégis pontosan tudtam: valami nagyon szép, de nagyon szomorú történt.
A Leverkusenes bohóckodás már csak levezetés volt, Sami Hyypiä életműve ott és akkor zárult le Liverpoolban, 2009 májusában. Vajon hány játékost vesznek vállukra búcsúmeccsükön? Nem hiszem, hogy sokat.
A finn sztorija egyébként már a kezdetek kezdetén komédiába illő fordulattal indult: 1999 tájékán védőt keresett a Liverpool, amiről egy anfieldi cameraman is értesült, aki vette a fáradtságot és egyik nap bekéredzkedett a klub akkori alelnökéhez, Peter Robinsonhoz. Elmesélte, hogy szabadidejében játékosmegfigyeléssel foglalkozik, és hallott egy jó játékosról, aki akkoriban a Willem II csapatánál játszott. Kiderült, hogy a lehetetlen ajánlás megfontolandónak tűnik, sőt, olyannyira hallgattak rá, hogy 2,6 millió fontért meg is vették azt a nevenincs szőke srácot, akit egy hobbi-megfigyelő ajánlott. Ron Yeats, a klub volt játékosa és későbbi scoutja a Liverpool történetének egyik legjobb üzleteként jellemezte a vásárlást: “szinte lopás volt” – ahogy ő fogalmazott.
Jött Hyypiä és jött a legendás Henchoz-Hyypiä páros, akiket sajnos sosem láthattam élőben (de akikről szinte minden sarkon hallok, ha a finn neve előkerül), 2001-ben a Ligakupa, az FA-kupa és az UEFA-kupa, majd 2002-től a kapitányi karszalag. 2004-től Carragherrel alkottak betonbiztos fedezetet. Agger és Skrtel érkezése azonban egyre inkább háttérbe szorította, 2008 szeptemberében a BL-keretből is kimaradt az új home grown-szabályok miatt. Egy hónappal a szezon vége előtt bejelentették, a Leverkusenhez igazol. A Sky Sports szerint a 19., a FFT szerint 100-ból a 45. legjobb külföldi focista, a Liverpool-szurkolók szerint pedig a klub történetének 38. legfontosabb játékosa.
Számomra Hyypiä mindig is valami földöntúli nyugalom jelképe lesz, már amennyire vissza tudok emlékezni rá. Egész lénye azt üzente, hogy “ne izguljatok, srácok, nem lesz itt semmi probléma”, és általában nem is volt. Hyypiä – valljuk be – nem volt az a hirtelen ember, lassúságát azonban kivételes intelligenciával pótolta (ilyen téren nagyon hasonlít rá Coates): két lépéssel a játék előtt járt, igazából nem is kellett sietnie. Mire a veszélyes passz érkezett, ő már rég ott volt. De most végiggondolva az is lehet, hogy Hyypiä 10 másodpercen belül futotta a 100 métert, csak sosem volt szüksége ilyen sebességre.
Az elmúlt évek és napjaink picsogó focistái közt mindig öröm volt, és öröm is lesz hozzá hasonló karaktereket felfedezni. Liverpooli karrierje során mindössze egyszer állították ki, a United ellen: “Egyből pirosat kaptam. Ők (United) egy büntetőt. Kínszenvedés volt végignézni a meccset az öltözőből. Karrierem egyetlen piros lapja. Az ilyen dolgok mély nyomot hagynak az emberben.” Ez a kompromisszumot nem tűrő kötelességtudat, az önmagával szemben támasztott magas elvárások és maximalizmus az, ami tíz évente egyszer fordul elő egy nem saját nevelésű játékosban.
Nem túlzás azt állítani, hogy Hyypiä nem csak a Liverpool, hanem az egész sport számára óriási veszteség volt: valahol, – titkon vagy sem – azt várjuk, hogy ilyen legyen minden focista. Lehet, hogy régebben voltak nála jobbak, voltak nála ügyesebbek.
Őket azonban nem láttam, nem láthattam, ezért az én szememben Sami Hyypiä marad mindörökké a nagybetűs focista: a hűséges, a szerény, az önkritikus, a nyugodt.
