Redknapp volt a vörösebb – örömében
Mindenekelőtt Fortunának kívánunk egy Jabulanit oda, mert a pofátlanság netovábbja volt, amit tegnap művelt a csapattal. Durván 92 percig kitartani, és utána az utolsó pillanatban egy kiadós banánhéjat odatenni a védelem elé? A Tottenham semmivel sem tett többet a győzelemért – illetve tett, eggyel több kaput eltaláló lövés formájában, de ez aligha teszi érdemessé őket a három pontra. Hajtás után szomorkodunk, és néha örülünk (ebből lesz kevesebb).
Roy Hodgsont – dobpergés – meg kell, hogy dicsérjük. Simán pályára küldhette volna a jól megszokott 4-5-1-et, de ő bepróbálkozott a már felvezetőnkben is erősen javallott kétcsatáros módszerrel, ami majdnem kifizetődött. A Spurs támadóereje és a védelmünk minősége közti Mariana-árok méretű különbség egy és két támadóval is fennállt, viszont gólszerzésre csak az utóbbiban nyílt mód, s ezt ezúttal jól ismerte fel Hodgson. Egyedül a cserékbe köthetünk bele nála ismét, amik egyrészt nem jöttek, másrészt, ha jöttek, nem jól. Mentségére szóljon, mindkét alkalommal rákényszerült, de Ngog helyére a védekező szellemű Aureliot beküldeni… Nehezen védhető álláspont, mikor Babel és Jovanovic is a padon üldögélt. Félelmetes párhuzamot vélünk itt felfedezni a Benitez-Riera-Babel és a Hodgson-Jovanovic-Babel hármas között (az anfieldi szerelmi háromszög?).
A taktika tehát adott volt, arról már nem tehet Hodgson, hogy szarból nem lehet aranyat csinálni. Ezúttal még a hozzáállást sem okolhattuk, a csapat küzdött. Raul Meireles igazi irányító középpályásként a legváratlanabb helyeken bukkant fel, de mindig jókor (sőt, Bale lövését szintén a kapus helyett hárította), és ugyanez elmondható Lucasról is, aki szintén sokat tett hozzá a tegnapi teljesítményhez. Maxi ismét hozta jómunkásember-formáját, viszont a kapus elleni 1v1-ben továbbra is szánalmas. A dicsérendő védők közt van továbbá Carragher, aki egyszer a gólvonalról mentett, de általában véve is régi önmagát idézte. Szegény Skrtelt sajnáljuk csak nagyon, azt az öngólt ki kellett volna tolnia szögletre, és most róla is ódát zenghetnénk.
Most pedig jöjjön a dörgedelmes része. Paul Konchesky, a Liverpool Tudjukkije, a foci Sport Szeletes reklámhőse, a balbekkek Mr. Beanje. Hogy tudott valaki elsőosztályos karrier csinálni ilyen sebességgel? És most nem csak arra gondolok, hogy Lennon gyakorlatilag állva hagyta. Insua egy aranylabdás hozzá képest. Glen Johnson sem lesz büszke erre a teljesítményére, nagyjából azt csinálta Bale-lel, amire számítottunk: ha elment mellette, jó esetben felrúgta, rossz esetben hozzá sem tudott érni. Összességében nem értjük miért tartott hozzávetőlegesen 60 percig a Tottenhamnek, hogy felismerje, a Liverpool szárnyai sebezhetőbbekk, mint Owen Hargreaves lábai bármikor. Harmadik jómadarunk Kyrgiakos, aki olyan, mint egy téli reggelen beindított Csepel teherautó: idő kell neki az üzemi hőmérséklet eléréséig, addig meg kiteszi a „busy” táblácskát magára: ne zavarják az ostoba támadók, ő még bootol. Peter Crouch meg jött, és a görög óriás fölül úgy fejelte el a labdát, mint Messi anno Rio Ferdinand mögül.
Hatalmas feddést érdemel Torres is, aki idegesítően kedvetlenül játszotta végig ezt a mérkőzést. Az első félidő végén eldönthette volna a meccset, de a második félidő kezdetén is kihagyott egy félziccert. Érthetetlen mi zajlik a fejében: idegesítő, állandóan vitatkozik, és savanyú pofákat vág. Talán nagy átlagban igaza van, de pont a Spurs ellen társai mindent megtettek, hogy jó labdát adjanak neki.
Azt hiszem, Hodgson tegnap majdnem mindent megtett a győzelemért, sőt igaz ez játékosai többségére is. Ha marad az 1-1, ezt a meccset mutattuk volna meg annak, aki kíváncsi egy jó rangadóra. Gólvonalról mentett labdák, hősi halottak (értsd sérültek), kihagyott tizenegyes, meg nem adott tizenegyes, öngól, sárgalapok és folyamatos küzdelem. Jó mérkőzés volt ez nagyon, csak az utolsó három perc hányta le az összképet.
