Guard of Honour

Rendhagyó Arsenal-kiharangomat mi mással is kezdhetném, mint azzal a képpel, ami az egyik legszebb szokása a labdarúgásnak, hogy a bajnok tiszteletére sorfalat áll az ellenfél. Hogy ezt a második (?) csapat teszi, az talán még szebb.

De mielőtt könycseppek csordulnának végig az arcomon, jelzem, kurvára nem láttam egy percet sem a meccsből, szóval azzal ma nem is foglalkoznék. Az eredmény amúgy is mindegy, a meccset meg látta, aki akarta.

Február 27-én én írtam a Newcastle kiharangot, amiben megjósoltam az Arsenal felállását ellenünk a májusi meccsen:

… és igazam lett. Örülünk, Vincent(?)!!!

Na viszont, amiről írni akartam, az az, hogy a csapat bajnoki címe ellenére úgy érzem, nem először, nem másodszor, nem harmadszor az idén, hogy sajnos sokan ennek a címnek sem tudnak örülni.

Kiestünk a BL-ből, kikaptunk a Ligakupa-döntőben, hát ilyenek után a bajnoki cím az már lófasz, azt már amúgyis hetekkel ezelőtt megnyertük. No igen, kétségkívül sokkal jobban tud örülni az emberi elme egy hirtelen jött sikernek, mint amikor egy éven át, vagy akár éveken keresztül küzd, hajt, dolgozik azért, amit végül elér.

Az út maga a cél

szól az ősi mondás, de ezt az utóbbi időben elég sokakon nem érzem, nem csak itt a Fonaton, hanem az élet más területein sem. És ez elszomorít.

Elszomorít azért, mert ez a csapat egész évben toronymagasan kiemelkedett a bajnokságból, 4 fordulóval a vége előtt odaülhettünk egy tét nélküli Chelsea meccsre, ma egy Arsenal meccsre, és még van 2 olyan sörmeccsünk, amiért a teljes csapat KURVÁRA megdolgozott. És ennek ellenére is fanyalgókkal van tele a világ, a net, a Fonat kommentszekció.

Mi a búbánatos faszért nem lehet csak egyszer, csak most, tényleg csak most, amikor megtehetjük, örülni és élvezni azt, hogy nem kell vérthugyoznunk egy BL pozícióért? Hogy olyan meccseken figyelhetjük a fiúkat, aminek nincs semmi tétje, és bárkinek az arcába mosolyoghatunk akkor is, ha kikapunk? Áhh, nem értem az embereket.

Annak tükrében végképp nem, hogy az élet végessége, a halandóság tudatában is zsörtölődünk, szitkozódunk, utálkozunk, miközben simán benne van, hogy ez már csak pár pillanatig adatik meg nekünk. Csakúgy, mint a bajnoki cím. Lehet, hogy jövőre a közelében sem leszünk, és tegyük a szívünkre a kezünket, az idén sem számított rá senki. Mégis sikerült. Ez a csapat úgy lett bajnok, hogy senki nem várta oda. Hát örüljünk már neki rendesen, és engedjük már el ezt a rohadtul magyaros „mindenszar” mentalitást!

Pár hete éppen a biciklimmel edzettem, amikor egy 180-al száguldozó sötét (direktnemíromlemilyentípusú) SUV elgázolt és konkrétan ripityára törte a biciklimet és majdnem az életemet is. Nyilván ott is hagyott, mint eb a szarát. A bringámból 6 különböző darab maradt, az eleje és a vége között 80 méter távolság volt, mire minden mozgási energiát ő nyelt el a testem helyett. Valaki fogta a kezem odafentről, és néhány nem kellemes, de nem súlyos sérüléssel „szálltam le” a biciklimről (már ami maradt belőle). Én ennek fényében élem a napjaimat azóta, hogy aznap újjászülettem, amivel (és a balesettel önmagában) megküzdeni is óriási kihívás, és rengeteg belső munka, amire a családom, a barátaim, és a nekem örömet szerző dolgok nélkül esélyem sem lenne. Nem azért írom le ezt, hogy bárki sajnáljon, vagy arról érdeklődjön, hogy vagyok. Hanem azért, mert az élet rövidségét én aznap kurvára megtapasztaltam, konkrétan centikre voltam tőle, és higgyétek el nekem, azóta a nap is máshogy süt. Előtte sem voltam az a fajta, aki meccs közben a játékosokat, az edzőt szidja, de azóta végképp elengedtem ezt. Élj a mának, élvezd azt, ami most van!

Ezt kérem tőletek is, kedves Fonat-kommentelők, ez a pár hét megadatott nekünk, élvezzük hát anélkül, hogy a csapatot, vagy egymást szidnánk.

Ja, a meccs? Hát passz, de nem mindegy?!

Bajnokok vagyunk!

Ddodi voltam.