A hard day’s night, avagy (Galaxis) Liverpool útikalauz stopposoknak

Tompy Kollega Liverpoolban járt a Tottenham meccs idején, az ő beszámolóját olvashatjátok! Kávét, hidegélelmet tessék bekészíteni! (Ddodi)

Az egész ötlet húsvét előtt kezdett el körvonalazódni, hogy még ha magára a meccsre nem jutok ki, de jó lenne a városban, illetve azon belül a stadion környékén tölteni A NAPOT. Elővezettem a javaslatot a feleségemnek, természetesen felajánlva, hogy mehetnénk kettem, de egy gyors „ha akarsz, mész egyedül” kijelentéssel lezártnak tekintette a témát.

Ott és akkor még óvatosan kezeltem a felajánlást, mert meg akartam várni, hogy a két hétvégi meccs a papírforma szerint alakuljon, (és így egyetlen minimális rizikónak a szerdai az Arsenal – Palace meccs maradt ahhoz, hogy otthon ünnepelhessünk).

Mivel ez végül megtörtént, még aznak este megvettem a repjegyeket oda-vissza 60 ezer Ft-ért, illetve megkerestem a legolcsóbb, még élhető szállást, lehetőleg a stadion közelében. Azt hiszem itt sikerült megütnöm a főnyereményt, mivel nyolcezerért találtam egy ágyat a King Harry Pub emeletén, kb 100 méterre az Anfield-től. Azt ekkor még nem tudtam, hogy a csomagárban mekkora extrákat fogok a helytől kapni hangulat terén. Természetesen még indulás előtt ránéztem a meccs belépő árakra is, de a ~300 ezer forintos induló ár miatt ezt a kósza ötletet elvetettem. Feleségem még bepróbálkozott, hogy kicsivel 100 ezer fölött még vannak jegyek a vendégszektorban, de erről az alternatíváról gyors lebeszéltem, ha és amennyiben szeretne épségben viszont látni (bár nem gondolom, hogy pont a Spurs szurkolókat zavarta az a néhány álruhába bújt hazai szimpatizáns a meccsen).

Eljött az indulás estéje. Mivel Ferihegyről vasárnap reggel 6-kor indult a Ryanair liverpooli járata, ezért a MÁV szolgáltatásait vettem igénybe venni a feljutáshoz. Este 11-re értem a Keletibe, onnan még gyors kibuszoztam a Kökire, hogy elérhető közelségben legyen a reptér. időtöltés gyanánt egy kocsmában megnéztem a spanyol kupadöntőt, majd utána valami női kézilabda ment a tévében, közben már a másnapi programot véglegesítettem.

Hajnal 3 körül indultam ki Ferihegyre, majd a becsekkolást követően még egy kis pihi belefért indulásig. Az út zökkenőmentes volt, közben, hogy ne legyek teljesen hulla, nagyjából sikerült végig aludnom a két és fél órát.

Helyi idő szerint nyolc órára értem ki a terminál elé, majd buszra pattanva a Liverpool One bevásárlóközpontig mentem. Ezen a ponton szeretnék egy nagy piros pontot adni a helyi tömegközlekedésnek. Nem kell jeggyel, pénzzel vacakolnod (amellett, hogy apróval ugyanúgy tudsz fizetni a buszon), elegendő egy bankkártya, illetve annak telefonra tükrözött változata, és a rendszer automatikusan rögzíti az utazásokat, majd azoknak számától függően kalkulálja a sávos viteldíjat.

Itt egy pár perces szusszanás és egészségügyi szünet után nyakamba vettem a várost. Az eredeti terveimnek megfelelően egy kis, fél órás kikötői sétát tettem többek között az Albert Dock illetve a Royal Liver Building érintésével, majd valamivel kilenc után megindultam a stadion irányába, ami egy kényelmes 5 kilométeres séta. Ekkor még nagyon csendes volt az egész város, de már akkor érezni lehetett a levegőben, hogy valami hatalmas készül délután. Az út során a néhány szembe jövő gyalogos szinte mindegyikével összemosolyogtunk, az út mentén az autósok közül sokan rám dudáltak, még a kisboltban, ahova menet közben szaladtam be egy kis frissítőért, az Everton szurkoló eladó lány is sok sikert kívánt.

Tíz után nem sokkal láttam meg a házak közül előbukkanó Main Stand-et, onnantól kezdve megköszöntem google barátom segítségét, és elkezdtem az ösztöneimre hallgatni. A első, amit meghallottam, annyi volt, hogy éhes vagy, te marha. Való igaz, a reggeli szilárd táplálék kimaradt, így az épp kipakoló árusok portékáinak gyors áttekintését követően a Kop sarkánál lévő Georgie Porgy Cafe felé vettem az irányt. Ez volt az egyik előre megkomponált lépésem. Az előzetesen sem volt kérdés, hogy full engish breakfast lesz a menü az érkezést követően, de eredetileg a belváros környékén terveztem ezt megejteni, viszont az értékelések, a környezet valamint az árak egyértelművé tették, hol a helyem. A benti 13-15 font helyett potom 8,5-ért szervírozták az elsőre nem feltétlenül bizalomgerjesztő, viszont az ízlésemnek tökéletesen megfelelő fogást, ehhez grátiszként egy kiváló angol Nescaféból kevert tejeskávé is járt. Mennyei Manna.

 

Reggeli után törvényszerűen tört rám a kialvatlansággal kevert kajakóma, amit egy kellemes kőkereséssel próbáltam meg elütni. A Steven Gerrard szektor lokalizálását követően egy jó öt perces hangyaszedés végén sikerült megtalálni drága Emmánkat.

Ennek örömére, meg mivel itthon önként és dalolva bevállaltam néhány kegytárgy beszerzését, belevetettem magam a sálak, sapkák erdejébe. Bent a hivatalos shop kínálata és árai megegyeznek a webes áruházéval, és természetesen a „bajnoki range” még nem volt elérhető. Annál inkább a kinti árusoknál. Rengeteg féle-fajta sál, sapka, kis zászló, nagy zászló, molinó. kitűző kürtölte világgá megelőlegezett bizalommal a huszadikat. Az eladók barátságosak, kedvesek, türelmesek voltak, nekem például az egyik haverommal kb 10 perces messenger fotóváltás kellett, hogy sikerüljön kiválasztani a neki tetsző portékát. Árak mondanom sem kell kedvezőbbek, mint bent, alkudni nem próbáltam, de több tétel vásárlásánál automatikusan kaptam némi kedvezményt.

Időközben a Main Stand és a Kop közötti területen felállítottak egy mobilszínpadot, óriás kivetítővel, így elsőre volt némi bizodalmam, hogy jegy nélkül is a stadion tövéből lehet majd követni a meccset. Ezt némi kérdezősködés után gyors el kellett vetni, mivel elmondták, hogy az alkalmatosság csak a meccs előtti hangulat fokozásért felelős, azt már mindenkinek önerőből kell megoldania, lehetőségéhez mérten bentről, vagy kint egy kocsmában.

Apropó kocsma, mivel még nem ittam semmi alkoholtartalmút, illetve a szállásom is egy pub területén található, ezt ismét egy égi iránymutatásnak vettem, tehát elindultam a King Harry felé. A megterhelő, két perces séta után ürümmel battyogtam be az – akkor még – mérsékelt forgalmú vendéglátóipari egységbe. Még csak dél körül jártunk, ezért nyugodtan, 3 perc alatt legurítottam egy pint Carling-ot (minőségtesztbe most nem mennék bele, fáradtan, sok gyaloglás után a hideg sör jól esik, pont).

Mivel a szoba elfoglalásáig még volt két órám, ezért a frissítést követően visszatértem a stadionhoz, ahol szépen lassan elkezdett duzzadni a tömeg. A színpadon a gitáros hangulatfelelős már nyomatta a szurkolói dalokat, amit szépen lassan egyre többen kezdtek el énekelni. Egy valaki viszont teli torokból, mindent beleadva énekelt, csápolt, kiabált. Igen, az ősszel megismert kis hősünk, Isaac. Pár percig ott álltam a közelükben, és csodáltam ezt a mindennél őszintébb gyermeki – és sajnos a betegségéből is adódó – örömöt, amit a srác sugárzott.

A következő másfél órára ütött be a holtpont kőkeményen. Ezt az állapotot sok sétával, és 10-15 percenként egy pár perces pihivel próbáltam átvészelni. Ennél a stadionkörnél álltam meg a Hillsborough-emlékfalnál is pár percre, hogy leróhassam kegyeletem a tragédia áldozatai előtt.

Két órához közeledvén ismét megcéloztam a szállásomat, viszont egy valamivel nagyon nem számoltam, hogy a King Harry azzal, hogy közel van a stadionhoz, árulnak sört, van tévé, ahol a meccset lehet nézni, és nem utolsó sorban a csapatbusz ott megy el előtte, viszonylag gyorsan pár ezer fős tömeget generál a pub közvetlen környezetében. Ehhez ráadásként jött a saját ostobaságom is, hogy elfelejtettem még bent megkérdezni, hogy pontosan hol lehet feljutni a szobákhoz. A következő majd fél óra így azzal telt, hogy először is cuccostól átverekedjem magam a tömegen, bent megtaláljam a lépcsőt, majd miután ez nem sikerült eljussak a pulthoz iránymutatásért. Ott a kérdésemre a kedves pultos hölgy megkérdezte, hogy megkaptam-e üzenetben a szobakódot, majd az igenlő válaszomat követően egy „That’s it…” és egy enyhén lenéző tekintet párosával lerendezettnek tekintette az útbaigazítást.

„Kösz Csoki, sokat segítettél”, gondoltam magamban. Utolsó lehetőségként a szintén csurig lévő mosdók irányába vetettem magam, és lőn világosság, a férfi és a női mosdók között ott kukucskált a szűk lépcső fölfelé. Innen már nyert ügyem volt, a kódok bepötyögését követően máris a szobámban találtam magam, ami 6 db emeletes ágyat, és ágyanként egy konnektort tartalmazott. Hilton Liverpool! Abban a pillanatban semmi másra nem volt szükségem, ledobtam az ágy mellé a cuccaimat, gyorsan kiszedtem a közben háromszor nyakon öntött szatyorból az ajándékokat, majd egy frissítő zuhany után meccsszerkóba vágtam magam. A szobatársaim két lengyel és egy kicsit utánam érkező kínai srác voltak, akikkel egy gyors bemutatkozás követően hajnalig nem is láttuk egymást.

Sietnem kellett, mivel hivatalosan a meccs kezdete előtt, tehát helyi idő szerint három magassságában volt várható a csapatbusz, és a kiváló fenti kilátás ellenére szerettem volna testközelből is átélni ezt a momentumot. Leviharzottam, és belevetettem magam a tömegbe, ahol a vörös füstbombák egyre nagyobb mértékben töltötték meg az eget, és a tüdőnket, kiegészítve a tűzijátékokból lehulló vastag pernyeréteggel.

Körülbelül két perccel három után a kiabálás, éneklés addig sem halk hangereje hirtelen a háromszorosára nőtt, és az egész környéket egy vastag áthatolhatatlan vörös felhőréteg borította be, majd néhány pillanat múlva a köd mögött felsejlett a WE ARE LIVERPOOL felirat, és a busz érthető okokból csigalassúsággal haladt el előttünk. Nehéz szavakkal leírni azt a hangorkánt és hangulatot, ami ott akkor érezhető volt.

A  busz távozását követően mindenki szépen lassan elfoglalta a helyét a stadion vagy a környéken neki kiszabott helyén. Természetesen az én fáradtságom is odalett egy szempillantás alatt, úgyhogy a kezdés előtt még tettem egy kört a stadion körül, majd beolvadtam a King Harry 40 fokos katlanjának embertömegébe.

Azt hiszem, ennél jobban nem is dönthettem volna. Vagy kétszáz főleg helyi, a szó legnemesebb értelmében vett „working-class” csávó között ugrálhattam, énekelhettem több, mint másfél órán keresztül. És itt tényleg nem volt megállás. Összesen írd és mondd 10 másodperc csend volt a meccs közben Solanke góljánál, de ezt követően újra elemi erővel ment a csapat bíztatása. Diaz egyenlítésekor kétszer örültük és őrültünk meg, majd Macca bombájánál illetve Cody találatánál már repültek a műanyag söröspoharak is.

Félidőben a küldetésem egy korsó sör vételezése volt, mivel meccs közben a pulthoz tényleg születni kellett. A második játékrész kezdetére sikeresen abszolváltam ezt a feladatot is, így teljes megelégedettséggel vonultam ki a pub elé, hogy elszürcsöljem a jól megérdemelt nedűmet. Ezt a kis időt arra használtam, hogy szépen kényelmesen elsétáltam a Kophoz és néhány percig magamba szívtam az ottani atmoszférát is. Tökéletes időzítéssel pont Salah gólja előtt értem vissza a helyemre, úgyhogy az újabb érzelmi kitörést már ismét a már-már ismerős társakkal élhettem át. Udogie öngólja már csak a hab volt a tortán, illetve mégsem, hisz a „Richarlison kalandjai az Anfield-i faszerdőben” is kellő elismerést kapott a műértő közönségtől.

És eljött A PILLANAT. Amire jómagam és a stadionban valamint a világ minden pontján tévé előtt ülő-álló Liverpool szurkoló oly sokat várt. Hármas sípszó, vége, BAJNOKOK VAGYUNK. Avagy „back on our f*cking perch” ahogy a jól szituált Carlsbergesek énekelték meg másnap. Igen, ez az a momentum, amint mindannyian átéltünk és egyszerre behálózta az egész földgolyót. Elmondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlan, és külső szemlélő számára valószínűleg teljesen megmagyarázhatatlan állapot.

 

Hazaérkezés után feleségemmel beszélgettem, aki elmondta, hogy a meccs közben illetve utána édesanyámmal mosolyogtak az általam küldött videókon, mert egyikőjük sem igazán értette, hogy minek tud örülni ennyi ember, hogy elmegy előttük egy busz, valamint, hogy miután már meccs közben 3-4-5 egynél is biztos volt a bajnoki cím, miért kezdtünk el teljesen megőrülni, amikor vége lett. A diskurzus vége közös egyetértésben az lett, hogy nem is kell feltétlenül érteniük. 

Egy 10-15 perces közös spirituális örömködést követően a tömeg jó része, velem együtt elkezdett átszivárogni a stadionhoz, ahol már a Kop előtti terület átalakult egy éneklő táncoló vörös fergeteggé. Itt volt egy lifehack, amit sajnos elfelejtettem megpróbálni, mert csak reggel, a meccsről és a benti ünneplésről szóló videók böngészése során jutott eszembe: bejutni a stadionba. Ugyanis bentről rengetegen mentek ki, mégis a lelátók teli voltak az ünneplés során. Jómagam körülbelül egy órát töltöttem a meccs után az Anfield tövében, majd megindultam egy utolsó bevásárló körútra a 3 kilométerre lévő Teso Express-be. Út közben természetesen mindenki vörösben, az autók tyúklépésben, de boldogan dudálva haladtak. Miután megvettem a kölyköknek az ilyenkor kötelező madárlátta nasikat, visszatértem a szállásomra, ahol még este kilenc körül is gőzerővel ment az ünneplés, a pub és a stadion előtt vörös füsttel és tűzijátékkal kísérve.

Felmentem a szobába, elterültem az ágyon, és még mielőtt egyből beájultam volna vettem egy utolsó lendületet, gyors összecsomagoltam reggelre, elmentem zuhanyozni, beállítottam a dupla ébresztőmet, ránéztem az órámra, ahol nem túl meglepődve konstatáltam a nap folyamán megtett több, mint 30 ezer lépést. Majd a kocsmából felszűrődő „A liverbird upon my chest…” foszlányaira szép lassan leragadt a szemem, és elkezdődött egy nehéz, de mindennél édesebb nap jótékony pihentető éjszakája.

Következő kép hajnal ötkor van, hogy maguktól pattannak ki a szemeim, teljesen frissen, üdén, kipihenten. Mivel a szobatársaim még az igazak álmát alusszák, ezért szépen halkan összekészülök, majd egy gyors mosakodást követően elbúcsúzok a szállástól és megkezdem az utam hazafelé. A következő puszi a helyi városüzemeltetésé, mivel az előző napi háborús állapotoknak nyoma sincs, minden patyolat tiszta.

Mármint az utcán, mivel az Anfield magánterület, így annak a takarítása is a klub reszortja. Még egy utolsó fél kör belefért a John Lennon Airport-ra tartó buszom érkezéséig.

A reptéren szerencsére ismét minden szinte teljesen zökkenőmentesen ment, a gyerekeknek vett óriás Cadbury csoki fémes csomagolása zavarta meg egy kicsit a csomagvizsgálatot, de szerencsére meg tudtam győzni annak teljesen ártalmatlan mivoltáról. Itthon még egy bő két órás vonatozás várt rám, hogy fáradtan, de emlékek tömkelegével hazaérjek.

Itt a végén fontosnak érzek egy villám költségvetést mutatni, mivel az elmúlt napokban több ismerőssel is beszéltem, akik szinte űrutazásként tekintettek a kiruccanásomra, pedig kis odafigyeléssel és ésszerű tervezéssel szerintem bőven a megoldható kategóriában van egy ilyen életre szóló – mondhatni bakancslistás – élmény:

• Vonat – 6 e Ft
• Repülő – 60 e Ft
• Busz – 6 font – 3 e Ft
• Szállás – 8 e Ft
• Kaja, pia – 30 font – 15 e Ft
• Sál, sapka, apróságok – 40 font – 20 e Ft
• Összesen 112 e Ft

Tompy voltam.