Egy szerelem elengedése

Mindig is sokkal nehezebben ment az elengedés, mint az áltagnak. Álmodozó típusként ilyenkor nem csak az adott ember elvesztését élem meg, hanem egy fantáziálásokból felépített egész alternatív valóságot is el kell gyászolnom.

Ezért terápiás célból még egyszer, utoljára megengedettem magamnak és megengedett a szauna nekem egy kis múltba révedést, hogy aztán szerdától már a jövőre fókuszáljunk. Tömény érzelgősség következik, ha nem bírod most még időben vagy, hogy abbahagyd az olvasást!

Sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán összejöhet. Sok év kudarcos próbálkozási után, melyben a másokkal megélt majdnemek fájdították folyton a szívemet, úgy éreztem, hogy nem is lehetek hozzá elég jó. Az egész világ sorban áll érte, nincs olyan bolond, aki nem mondana igent neki, ilyen opciók mellett mégis miért választana engem?

Aztán mégis így történt.

A valóságban persze nem változott meg egyik pillanatról a másikra minden, de bennem mégis megváltozott. Éreztem, hogy itt valami egyből nagyon jól Klappol. Nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról. Ha ő meglátott valamit bennem, akkor annak tényleg ott kell lennie. Hirtelen utólag értelmet nyert a sok évnyi szenvedés, hisz nem szenvedés volt az, hanem egy akadálypálya, amin végig kellett küzdenem magamat, hogy azzá az emberré váljak általa, aki méltó hozzá és megérdemli. Kellett minden korábbi ballépés, csalódás és pofon, mert mind ehhez a pillanathoz vezettek. Ő is keresett valakit, én is kerestem valakit és végre egymásra találtunk.

És tele lettem tervekkel. Évről évre éreztem, hogy egyre jobban összecsiszolódunk. Voltak külső nehézségek, de egyikünkben sem merült fel, hogy ne együtt küzdjünk meg velük. Most már nem rám irigykedtek az emberek, hogy engem választott, hanem ránk, mert mindenki látta, hogy mennyire egymáshoz illő páros vagyunk. És biztosan éreztem, hogy megtaláltam az embert, akivel örökké el tudom képzelni az életemet.

De nem tartott örökké.

Ülök, nézek magam elé és századszor is csak pörgetem, hogy mit csinálhattam volna másképp. Talán, ha biztosabb egzisztenciát tudtam volna teremteni magunknak, nem érezte volna annyira a nyomást és könnyebben el tudott volna köteleződni hosszabb távon? Vagy nem tudtam eléggé figyelni az igényeire, nem voltam vele elég rugalmas és még annyi év után is idegennek érezte magát az otthonunkban? Túl sok mindent döntöttem el helyette vagy épphogy túlságosan rá támaszkodtam a kapcsolatunk gondozásában és ebbe fáradt bele? Megválaszolni egyik kérdést sem tudom, hiszen én abban a hiszemben éltem, hogy mindketten boldogok vagyunk.  Persze, ha nem ragadtatom el magam annyira és odafigyelek rá jobban, láthattam volna, hogy egy ideje nem olyan szélesek már a mosolyok. Hallhattam volna hogy hosszabbak lettek a csendek. Érezhettem volna, hogy ez a kapcsolat már csak számomra működik.

De tudom, hogy az élet nem áll meg. Tudom, hogy a könnyek iránt sem végtelen a részvét.  Nem akarom, hogy már a barátaimmal is féljek találkozni, mert tudom, hogy unják már hogy folyton róla rinyálok. Az igazság az, hogy ebben a kérdésben nem nálam van a kontroll. Akármit akárhogyan is csinálhattam volna, a döntés, hogy ez kettőnk között véget ér az övé volt. Valójában gyerekként kezelem, ha nem fogadom el ebben az ő felelősségét.  Mikor valaki nem akar veled lenni, nem az ellenkezőjéről kell elkezdeni kétségbeesetten meggyőzni, hanem el kell őt engedned és keresni valakit, aki téged akar. Persze, mikor minden porcikáddal úgy érzed, hogy megtaláltad az igazit, azt nehéz elengedni. Piszkosul nehéz.

De ha a gyengébb napjaimon magamért nem is tudnám megtenni, hát meg kell tennem érte.

Egyszerűbb lenne persze dühösnek lenni rá. Beállítani úgy, hogy ő a rosszfiú. Egyszerűbb lenne a fejéhez vágni, hogy mennyire gyáva dolognak tartom, hogy hagyja összeomlani, amit együtt felépítettünk. Hogy én itt voltam neki, lesve minden rezdülését és az a hála, hogy egyik pillanatról a másikra magamra hagy.  Hogy csak magára gondol, nem szeret és már egyáltalán nem is érdekli, hogy mi lesz velem.

Egyszerűbb lenne, de nem lenne igaz. Tudom, hogy szeretjük egymást, és ő talán, ha nem is jobban, de érettebb módon szeret engem, mert képes volt eltávolodni mikor úgy érezte, már nem ő a megoldás számomra.

Persze nem így kellett volna, hogy vége legyen. Annyi dolgot megélhettünk volna még együtt, annyi mindent taníthattunk volna még egymásnak és annyi közös sikert ünnepelhettünk volna. De egy házasság nem a legboldogabb napján ér véget. Örüljünk, hogy csendben, tányérdobálások nélkül el tudtunk válni.

Ahhoz, hogy ennek a különválásnak ne szomorú legyen az emléke, arra van szükség, hogy továbblépjek. Nálam van a kulcsa, hogy évek múlva, ha összefutunk az utcán ne a „mi lett volna ha” facsargassa a szívem, hanem hálásan egymásra mosolyoghassunk és barátként beszélgethessünk. Szép évek voltak ezek, de ahhoz, hogy az emlékük is szép maradjon, most újabb szép évekre van szükség.

Lehet, hogy nem lesz olyan elsöprő érzés, lehet, hogy reflexből eleinte majd hozzá hasonlítom az új társamat. De ha nyitott vagyok egy új ember megismerésére, megadom neki az esélyt és ugyanúgy beleteszem a munkát, akkor sokkal jobban járok egy valódi társsal, aki engem választott, mint egy tökéletesnek tűnővel, aki már csak a fantáziáimban létezik. És tudom, hogy ő is pontosan ezt kívánja nekem. Hogy találjam meg azt az embert, akivel mindazt, amiről vele álmodoztam, megélhetem a valóságban.