A szezon első meccse

Liverpool meccset várni nem egy kimondottan szerencsés dolog. Már másodszorra vagyok úgy vele, hogy számolom a perceket az 5 órás kezdésig, és sajnos, ez megint nem lesz egy örömóda. Bennem van, hogy csak azért futottunk rá megint az nagy szőrös űrrakétára, mert én írom az összefoglalót, de öröm az ürömben, hogy ha csak ezen múlna, idén kb. minden meccsről én harangoztam volna ki, szóval nem engem nem csipáz Murphyné Karma Eleonóra, hanem a csapatot. Vagy BRt.

Nagyon ambivalens érzéseim vannak a meccsel kapcsolatban. Bizonyos dolgok tetszettek, volt amiben pozitívan csalódtam, volt, amiben negatívan, tudnék kiemelni pozitív dolgokat és mondhatnám, a pohár félig teli, vagy maradhatnék a #brout vonaton és suhogtathatnám a lángoló végű faszkorbácsot, nem tudom. Azt hittem, engem nem üt annyira meg a melankólia, mint a jakuzzi éppen-nem-vonatozó tagjait, nem is talán az eredmény, hanem ennek az egésznek a tétnélkülisége az, ami zavar. Erre még visszatérek.

Mint mondtam, a meccsre kimondottan készültem, részint, mert végre azt csinálta BR az EL-ben, amit nem szokott (rotált), részint mert hazai pályán egy nem túl acélos kiscsapatot azért bármilyen szar állapotban, de meg kéne tudni csapni. Ráadásul a megszellőztetett kezdő is ínyemre való volt: Visszatér Sakho és Moreno, két csatár, őrült presszing Can – Milner és Cou előadásában, lelki szemeim előtt már láttam, ahogy vízágyúval lövik a bepanthent a norwichi védők seggére. Jelzem, azokról a védőkről beszélünk, akiknek az anyukájuk a mai napig benéz az ágy alá lefekvés előtt, hogy nincs-e ott Suarez, talán elvárható lett volna, hogy ráijesszünk újra egy kicsit a barna boxerban bambuló Bassongékra.

Hogy nem így lett, azt BR szerintem ismét magának köszönheti. Tudom, hogy minden vesztett pont, vagy pontok után könnyű elővenni, hogy “dehát mé’ nem inkább izé játszott a hogyishívják helyett, abban a faszén formációban, abban”, de nekem ez 3, akarom mondani 5 védős felállás elég hamar elvette a kedvem a meccstől. Beszari volt a csapat nagyon védekezésben, a presszing szinte megszűnt, minden egyes labdavesztés után pedig ott topogott 8 ember a saját 16-osunk előtt. A Norwich ellen. Komolyan. Szerintem ha 4-3-1-2-ben Can és Milner magassabban kezdi meg a letámadást, vagy legalább előbb próbálja meg leütközni, levédekezni a labdakihozatallal próbálkozó Norwich középpályásokat, akkor egyrészt sokkal kevesebb energiát égetünk el védekezésre, nem kell a Clynenak és Morenónak egy félmaratont letolnia, másrészt a kinyíló kanárik kloákájában könnyebben találtunk volna réseket.

Támadásban pedig nagyon kijött a középpályás emberhátrány. Moreno sokat (és jól) jött föl, a másik oldalon viszont Clyne nem igazán találta a helyét a WB poszton. A 4-2-3-1 legnagyobb hibája szerintem szintén az, hogy 2 CM-nek kell lehoznia a teljes középpályás feladathalmazt, a 3-4-1-2-ben pedig szintén. Ahol az egyik Lucas. Ahol az első félidőben még ő volt a jobb. Szóval támadásban ott voltunk megbaszva fasszal, hogy volt 1 db WB-ünk, két CM az előbb leírt konstellációban, így őket ide sem veszem, egy nagyon statikus és kicsit ügyetlen Benteke, valamint egy láthatóan rozsdás Sturridge, Cou mellett. Az együtt támadó-védekező, sokat mozgó, váratlan és fluid csapatból eljutottunk oda, hogy 4 ember támad, labdavesztésnél meg rohanunk vissza a 16-os elé, sünbe. A sün meg nem cápa, geci.

Aztán jött a második félidő és a szerencsés (?) Benteke sérülés, hogy az égetett szeszek Gombóc Artúrjának, Ingsnek beállásával megint legyen formája a csapatnak. Még mindig nyögtük a 3 védő jelentette felesleges deficitet a középpályán, de egyből megélénkült a csapat, sokkal több lett a mozgás és két fokozattal gyorsabban úszott az első félidőben féloldalas cápánk. Nemcsak a gólja miatt vendégem egy pár gyógysörre szétvarrt tintahalunk, darált, ütközött, fockoffolt, ahogy egy részeg tengerésztől elvárható. A szezon folyamán először támadt olyan érzésem, hogy egy olyan Liverpoolt látok a pályán, ami érti, hogy mi a retkes pék faszát kéne csinálnia, és bár az egyes megoldások nem is mindig jönnek be, de legalább van elképzelésük, hogy hogyan kéne megnyerni a meccset.

Jött is egy teljesen standard bekapott gól szögletből, aminél már sejteni lehetett, hogy nem lesz happy end a vége. A meccs hátralévő részében a mezőnyfölényünk meddő maradt, Cou megnyerhette volna a meccset, az 1-1-ben ziccerben kapusra vezetés valóban nem sokszor fordul elő vele, de már bocsánat, de ezt még én is belövöm. Jó, én született csatár vagyok, dehát akkor is. Ráadásul ez a kihagyott helyzet annyira jót tett a kis lelkének, hogy innentől kezdve kevés destruktívabb faktor volt a csapatban, mint a vaktölténnyel durrogtató lepkefinggyár.

Az van, hogy az egész meccs, illetve az én hangulatom is, nincs rá jobb szó, elég langyos. Voltak örömteli visszatérők a csapatba, nem is kevés, azonban a taktika még mindig beszari volt. Voltak kimondottan jó teljesítmények, olyantól, akitől vártuk (Sakho: így azért még fájdalmasabb Lovren játszatása), meg akitől azért annyira nem (Ings). Voltak szépen kialakított helyzetek, amire mondhatnánk, hogy rendben, erre lehet építeni, de nem négy évnek, nem több száz millió elköltött fontnak és főleg nem idén 6 fordulónak kellett volna eltelnie, hogy ilyet lássunk. Ezt a három pontot pedig fél lábbal is be kellett volna húzni, nagyon nem lenne jó, ha már november-december tájára megint ködben találnánk magunkat. Ha ez lett volna a szezon első meccse tavaly, akkor elfogadható lenne ez az eredmény, de így nem az.

Mert, és ha van valami, ami inkább a félig telefosott pohár barnábbik része felé dönti a mérleg nyelvét (életem szóképe ftw), hogy ebben a csapatban még ott lenne a parázs, ha megpiszkálnánk kicsit a hamut. Lehetne ez egy gyorsan mozgó, ügyes, fluid csapat, csak ahhoz olyan dolgokat kéne meglépni, amire BR már képtelen. Kivenni Bentekét a csapatból, Cou-t visszahúzni CM-be, bepróbálni egy Moreno – Sakho – Can – Clyne védelmet, hogy végre a saját játékunkkal akarjunk nyerni, nem a vereséget elkerülni, lehet, be kéne mutatni BR-t, a 4 évvel ezelőtti BR-nek.