Who’s bigger than Jamie Carragher?

Néha tenni kell egy lépést hátra, hogy az ember tisztán láthasson – ezzel az instantcoelho-val lehet összefoglalni a focival, a Liverpoollal való kapcsolatomat az elmúlt hét hónapban. Már a nyáron is kacérkodtam a gondolattal – miszerint a francba abba kellene hagyni egy olyan valamit, ami egyre inkább nyűggé vált az utolsó hónapokra – de végül csak novemberben telt be a pohár.

Két indoka volt annak, hogy abbahagytam az írást: egyrészt tavaly nyáron az életem vett egy meglepő, ám annál csodálatosabb fordulatot, másrészt az, hogy kezdtem nagyon beleunni a fociba. Most inkább a másodikról mesélek, elvégre valami focival foglalkozó blog lennénk, vagy mi a fene.

Szóval egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy a cifra hányinger kerülget, ha a so called szaksajtót kell olvasnom, ha kommenteket kell olvasnom, ha beszélni és írni nem tudó emberek kretén fejtegetéseit kell hallgatnom. És ezt nem csak a blogra, hanem minden focival foglalkozó médiumra, emberre értem most. Aztán elkezdtem keresni a magyarázatot, az okot.

Hátraléptem, és megfejtettem, mi történt. Nyáron még csak meglegyintett, de novemberben teljes erővel arcon vágott: a focit körülvevő felszínesség. Triplán aláhúzva, dupla félkövérrel (az már kövér?), mert ez az, amitől ma leginkább szenved: a mérhetetlen, határokat nem ismerő felszínességtől. Hogy itt – és ez most egy tág „itt” – tényleg nem érdekel senkit sem a lényeg.

Mert milyen rémisztően primitív már a világ összes pre-match interjúja?! A sok “hopefully we’ll win”, a “they are a very strong team”, meg a “we’re prepared” szöveggel. Ugyanazt a trágyát gyömöszölik le az újságírók és a nézők torkán, akik meg fickándozva tapsikolnak a még csak újracsomagolást sem igénylő tartalmatlan lózungok hallatán. Szótlanul tűrik, mi több, örülnek neki, hogy nem untatják részletekkel, hogy nem kell megérteniük az esszenciáját.

Én például kifejezetten rákattantam az orosz és kínai streamekre (őket legalább nem értettem!), mert már az agyam szétesett a “what a clever touch” szintű szakértéstől.

De nézzétek meg a csapatok hivatalos honlapján pörgetett írásokat… Sírnivaló igénytelenség, a szellemi posványok csimborasszója.

Mindehhez persze társul az a több százmilliónyi ember, aki jobb esetben csak tudás, rosszabb esetben gondolkodás nélkül önti ki az internetre véleményét (köztük a skálán valahol én is, félreértés ne essék).

És tényleg minden fronton támad a felszínesség: a félévente klubot váltó játékos képében, a vesztes meccs után managere, kedvenc játékosa, klubja ellen forduló szurkolóban, a tudatos tervezést nélkülöző költekezésekben. Mindenkiben, aki hozzátesz ehhez a határokat nem ismerő igénytelenséghez.

Megcsömörlöttem, azt hiszem, ez a jó szó. Nekem elegem lett ebből a langyos kakiban pacsmagolásból, és legfőképpen abból, hogy ebben az össznépi foskondérban (ígérem, most már abbahagyom ezt a fekáliás vonalat) szinte lehetetlen megtalálni a tényleges értéket. Pedig nagyon is ott van. Sőt.

A fociban rejlő értékek már csak azért is fontosak, mert értelmezésük teljesen univerzális: hűség, fair play, kitartás egy jó taktika, egy sikeres üzleti modell, egy ügyes stratégia, egy karizmatikus vezető tulajdonságai, győzni akarás stb. – ezek az élet bármely területén értéket képviselnek. A foci ráadásul mindennél ügyesebben mesél róluk: becsomagolja őket egy játékba, másodpercekbe, jelenetekbe tömöríti. Táncot koreografál az Excel-táblából, a fizikából, a pszichológiából.

–

Ezért fáj, hogy olyan nehéz megpillantani az értéket. Ezért fáj, hogy a világban ma nagyon sokan nem tudnak arról, hogy kicsoda Jamie Carragher (mert hát alapvetően róla akart szólni ez a poszt), aki május 19-én utoljára vette fel a Liverpool-mezt. Egy ember, aki nemcsak Liverpool-szurkolók vagy a focit úgy általában kedvelők példaképe, hanem univerzális minta. Mert Jamie Carraghert nem lehet kisajátítani sem csapatok, sem társadalmi osztályok szerint, sem bármilyen egyéb kategória szerint. Minta arra, hogyan kell dolgozni: szorgalommal, kitartással, elkötelezettséggel, megalkuvást nem ismerve; hogyan kell élni: büszkén, szerényen, tisztességesen, őszintén, könnyeden; és hogyan kell a kettőt együtt végezni: teljes szívből. Nem felszínesen.

Emlékszem, alig lehetett levakarni a pályáról Carraghert azon a napon: ordítozott a társakkal, a bíróval, a Spurs-játékosokkal, de leginkább magára volt mérges, arra, hogy rosszul ért földet, kificamodott a válla, és nem tudja tovább folytatni. Gyengeségnek tartotta a pályán ellátást kérni. Kép forrása: guardian.co.uk

Valószínűleg azért tűnik ez ilyen szörnyen közhelyesnek, mert Jamie Carragher felszínesség ellen folytatott keresztes hadjárata, Jamie Carragher sztorija is közhelyes volt. “Légy hűséges!”, “Légy szorgalmas!”. “Jó, de az olyan nehéz” , “Igen, de ez nem ilyen fekete-fehér”. Jamie Carragher világában azonban a gondolkodás egyszerű és fekete-fehér volt, vagy még inkább csak fehér: tenni a jó dolgot. Do the right thing, ahogy az angol mondaná. Teljes erővel, megalkuvás nélkül, testét-lelkét teljesen átadva annak. Nem felszínesen.

Jamie Carragher visszavonulásával nem egy Liverpool-játékossal, és még csak nem is egy focistával lett kevesebb. Egy tanulságos, nagy lélegzetű mesével. Vagy még inkább: egy eszmével. Egy eszmével, miszerint ha jót és jól cselekszel, ha ragaszkodsz az elveidhez, a lelkiismeretedhez, ha átadod magad annak, amit teszel, tovább jutsz, mint az, aki nem. Hogy lehet elvhűen is sikeresnek lenni. Hogy vannak dolgok, amiért érdemes bármit – de tényleg bármit – megtenni.

–

Egyszer egy okos ember azt mondta nekem (bár lehet, hogy ő nem Liverpoolt mondott), hogy mindenki csinálja meg a maga Liverpoolját. Jamie Carragher megcsinálta a magáét. Én is meg fogom a magamét.

Ezt a posztot nagyon kedves barátomnak és példaképemnek, Pálmának ajánlom.

b.