Mi maradt a csillogásból

A 2008-2009-es tél. A Tottenham fogadja a Fulhamet. Egy laza kis derbi a 6. és a 7. helyezett közt. Ülök az Eurosport 2 előtt, és inkább kinyomom a tévét. Nem nagy csapatok ezek, minek nézzem meg a meccsüket, úgyse nyernek semmit, úgyse lehet akadály egyik csapat sem az én Liverpoolomnak. Nem félek egy olyan csapattól, aki egy fél szezon után is csak egy hetedik helyre képes, minek vesztegessem magam egy a meccsért? Időpocsékolás. Ha szerda van, inkább benyomom a Dr. House-t. Lehet, hogy jól eljátszanak majd ők ketten, de könyörgöm, kit érdekel ez a meccs? Egy lesajnált kis derbi két olyan csapat közt, akik az UEFA-kupáért még mehetnek, de esélyük sincs sokkal előrébb végezni. Jobb lesz az a House.

Ehhez képest itt vagyok most 4 évvel később, és el nem tudnék képzelni annál jobb szórakozást a szerda estémre, hogy megnézhetem mit játszik egymással a 6. és a 7. helyen álló ex-top4-os csapat. Rosszabbul élünk mint 4 éve, és ki tudja meddig élünk még így. A lábujjaimat is használva se tudnám megszámolni, hány jobbnál jobb játékos hagyta el azóta a két klubot összesen. Ki kupáért, ki pénzért távozott, de szépen lassan elszivárgott a két csapatból mindaz, ami a csillogást adta. Persze van most is Suárezünk, Gerrardunk, ahogy a túloldalt is van Podolski, Cazorla, vagy épp a velünk álmodó Walcott, de a régi csillogás már nagyon messze van.

Épp ezért, mi valahogy szeretünk úgy tekinteni az Arsenalra, mint sorstársainkra, még akkor is, ha ők nem szívesen vállalják fel ezt a közösséget, amit valahol meg is tudok érteni. Két nagy múltú, sikeres klub, melyet elemészt a pénzvilág a tulajdonosaikkal karöltve. Illetve nálunk már csak a volt tulajdonosainkkal. Lehet, csak én vagyok az a reménytelen romantikus alkat, aki gyűlöli a foci világát azért amivé lett, de szerintem valahol mindenki így érezhet, aki ennek a két csapatnak szurkol.

Nem vagyunk testvérek, még csak barátok sem, sorstársak vagyunk, és ez az, amiért soha nem tudom utálni az Arsenalt. Nem utáltam meg őket a Liverpool-Arshavin 4-4-en, nem utáltam meg őket tavaly márciusban, amikor az összesen végigvitt 2 támadásukból nyerték meg a meccset, amiben már ez első félidőben mehettünk volna 3-mal,  nem utáltam meg őket akkor, amikor szeptemberben a közös meccsnézésen kiröhögték a Team of Carraghers-t, és most sem fogom megutálni őket. Persze utálom, hogy előttünk járnak, és nagyon irigy is vagyok egy olyan dinasztikus edzőre is, mint Wenger, de lehetnek majd a jövőben bármilyen sikeresek is – most ezt még elég vicces leírni -, mindig sorstársként fogok rájuk tekinteni. De persze nagyon örülnék, ha végre előttük végeznénk.

De, hogy mi maradt mára a csillogásból? Divatszurkolóktól mentes, tradicionális párbaj, ami időről időre hoz egy 4-4-et, egy 3-6-ot, vagy egy 90+-adik perces büntetőpárbajt, de amit ma már a Digi is csak a második csatornáján ad. Négy éve ez a párosítás simán leverte volna a 67.RealBarcelonát, most viszont valahol annak is örülünk, hogy élőben adják ezt a meccset, nem úgy, mint a Chelsea-Poolt. Messze vannak már azok az idők, hogy Torresszel, Alonsóval, Mascheranóval álltunk fel, az Arsenal meg kapus nélkül Almuniával. (Nem is tudom melyiket kéne inkább áthúzni.)

___________________

Most, hogy kikapcsoltam a History Channel-t, nézzünk konkrétabban elébe a ma esti kis hepajnak. Arra ugye emlékszünk, hogy a szeptemberi, nagyon sima 0-2-nél Rodgers egy nagyon menő, kapus és csatár nélküli formációt választott. Most, hogy van már egy Sturridge-ünk is Suárez mellé, és Reina újjászületésével megint van kapusunk (Jones az Oldham-meccs óta Rodgers vécéjét pucolja), így már esélyünk is van ma este. Nem azt mondom, hogy idegenben nyerni fogunk, az mostanában amúgy se megy annyira, hanem azt, hogy még így, az Oldham-vereség után is jobban állunk, mint az a szeptemberi Liverpool, ahol Sterling volt meccseken át a húzóember. De ha a sormintát követjük, akkor nyerünk, bár az Arsenalnak is győzelem jönne ki a sormintából. Az ilyenekből lesz aztán egy szép döntetlen. Egy 4-4-gyel például ki is egyeznék, és legyünk gálánsak, felőlünk akár kezdhet ma is Arshavin odaát.

A mi kezdőnkben sok meglepetést remélhetőleg nem találunk, Kelly kivételével elvileg mindenki felépült. Josét viszont valószínűleg korai lenne még 90 percen át terhelni, így egy Reina, Wisdom, Skrtel, Agger, Johnson, Henderson, Lucas, Gerrard, Downing, Suárez, Sturridge féle baráti társasággal indulhatunk a Wengerparti vakációra.

Meccsnézés természetesen lesz, már 30-nál többen jelezték, hogy jönnek a Magyarba, s bár az Útwengeresek most sajnos nem jönnek – ezúton kérnék még egyszer elnézést az elhamarkodott magánszemélyi kirohanásomon miatt az ügyben -, egy-két partizánnal biztosan össze lehet majd mérni a hangokat. Csak legyen már 20:45.