Így jutottunk a döntőbe

A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.

Európai foci híján a sorozatba idén már a második fordulóban bekapcsolódtunk: augusztus 24-én az Exeter otthonában játszott 1-3-at a Liverpool. A viszonylag gyenge védelem (Reina-Flanagan-Skrtel-Wilson-Robinson), valamint Raul Meireles 20. perc környékén összeszedett sérülése ellenére a szimpatikusan játszó (ez a büszkén, de szarul baráti megfogalmazása) Exetertől csak a tisztes helytállásra tellett: a 23. percben Henderson ívelésébe Kysiak kapus piszkált bele úgy, hogy a labda pont az üresen álló Suárez elé esett, aki átpasszírozta azt a gólvonalon álló védő lábai közt. A Liverpool másik két találatát Maxi és Carroll szerezték, Suárez gólpasszaiból. A 80. percben aztán az Exeter még egy büntetőhöz jutott – Skrtel szabálytalankodott Nardiellóval szemben -, amit a walesi értékesített is. Összességében egy ritka unalmas meccs volt, ahol még csak jól sem játszottunk.

Egy hónappal később – ismét idegenben – a Brighton ellen játszottuk a harmadik fordulót: Bellamy ezen a mérkőzésen kezdett először, hét perc után pedig be is talált. A gólpasszt ezúttal is Suárez adta. A Liverpool egyérintős játékával nem tudtak mit kezdeni a Championship fussá’-alapú nevelésén szocializálódott brightoniak, ennek ellenére egészen a 81. percig nem tudtunk újabb gólt szerezni: ekkor Maxi passzából Kuyt volt eredményes. A 88. percben aztán egy parádés Spearing-baki után Carraghernek kellett átgázolnia Vicentén, a büntetőt Barnes értékesítette.

A következő fordulóban vendégségbe mentünk. Megint. És győztünk. Megint. Suárez első és jelenlegi állás szerint utolsó liverpool duplája azt a pofátlanságot sietett orvosolni, hogy a Stoke egy évben kétszer is antifutballal… nem, ez túlzó kifejezés, inkább: nemfutballal győzzön ellenünk. Levesz, átfűz, becsavar, az a gól bizony gyönyörű volt… Coates hajmeresztő védelmi hibáját egy hónappal később visszafizette.

Ez volt az az időszak, amikor kilenc nap alatt kétszer találkoztunk a Chelsea-vel és egyszer a Manchester Cityvel. A trió utolsó mérkőzése volt a Chelsea – Liverpool Ligakupa-meccs, ami hál’ Istennek nem Carroll bődületesen trágya tizenegyeséről maradt emlékezetes. Az 55. percben Lampard szabadrúgása a kapufán csattant, a mindenkit meglepő kipattanót pedig Coatesnek kellett sietős tempóban kiterelnie. 3 percre rá Henderson vette észre a jobb szélen meginduló Bellamyt, aki laposan passzolt a középen érkező Maxihoz, ő pedig nem vétette, nem véthette el. A 63. percben Kelly élete első tétmeccsen szerzett gólját ünnepelhette. Bellers Gary Speed közeli halála ellenére vállalta a játékot és ha már arra járt, kiosztott két gólpasszt. Mesterhármas a Stamford Bridge-en.

Január 11-én aztán annak tudatában utazott a Liverpool Manchester városába, hogy 1. Suárez továbbra sem játszhatott 2. egy héttel korábban ugyanez a csapat hülyére verte őket az Etihadben. Nagy meglepetésre azonban egészen Spearing 23. percben elszenvedett sérüléséig, a City a saját kapuja előtt állt. És remegett, mert rájuk borítottuk az asztalt: Carroll után Gerrard és Downing is próbálkoztak, végül Szavics kaszálta el Aggert a tizenhatoson belül – a büntetőt Gerrard értékesítette. Történt mindez a 13. percben, a mérkőzés azonban nagyjából itt véget is ért. Kelly még bepróbálkozott egyszer mindenkinél (vajon kivédekezik-e ezt a srácok? vajon berúgja-e ezt Agüero?), de a több ezer liverpooli szívet megállító visszapassza végül nem okozott komolyabb problémát. Odavágó.

A 2-2 ellenére ez a mérkőzés komoly esélyes a “szezon legjobb meccse”-díjra. A Liverpool kétszer is talpra állt a Premier League egyik legerősebb csapata ellen, jól játszott, mi több: látványosan játszott, az este hangulata pedig már-már egy jobb BL-meccset idézett. Craig Bellamy meccse volt ez, azé a Craig Bellamyé, akit a Manchester City egyszerűen kidobott, azé a Craig Bellamyé, aki most volt klubja ellen játszhat a döntőben. Visszavágó.

Hát így.

Csak hat meccs volt ez, de mégis megdöbbentően sok energiát öltünk bele ebbe a sorozatba – olyan hat meccs volt ez, amit méltatlan lenne lezárni egy vereséggel. Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ide jutunk, sőt, a mai napig nem érzem úgy, hogy a Ligakupa lételemünk lenne – bármikor elcserélném egy BL-indulásra. Viszont ha már eljutottunk ide, ha már a Wembleyben járunk, ha már esélyünk van egy trófeára, nyerjük meg a rohadt életbe!

A kezdő másik két tagja: José Enrique és Adam.