Túl sok újdonságot nem lehet elmondani e meccs kapcsán, így nem is nagyon fogok igyekezni ezen. Alapvetően a mai mondanivalónak két meghatározó eleme van. Olyanok, amiket nemrégiben mondtunk vagy írtunk. A tovább után ezzel folytatom.
Több szempontból is rendhagyó meccsen vagyunk túl a mieink idei első FA kupa küzdelmével. Volt itt minden, mint a búcsúban, ahogy a mondás tartja. Bogdán, Kassai-Tóth Csaba (már akinek volt szerencséje élvezni a kommentárját), Enrique-Ilori védőpáros, fiatalabbnál fiatalabb játékosok a pályán, hajtós kiscsapat, elfáradt kiscsapat, Jason Stathambe oltott Takács Nikolasz,…
Nekünk továbbra is tart az ünnepi pörgés köszönhetően a Mikiegér elődöntőnek. Továbbra is Klopp tanuló évében vagyunk és még mindig tele vagyunk sérültekkel köszönhetően a Cookie Hamstring Monsternek. Ebben a helyzetben látogatunk le délre a sokad osztályú ellenfelünkhöz.
A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.
Semmi váratlan nem történt tegnap: a Liverpool odament Exeter városába, focizott úgy kb. 40 percet, majd várta a hármas sípszót. A Carling Cup második fordulóját különösebb erőlködés nélkül elintéztük, ennél pedig nem is kérhettünk volna többet. Hajtás után pár észrevétel következik a meccsről.
Nem várunk sokat a ma estétől: egyrészt mert méretesre hízott keretünk padra, vagy még kijjebb szorult tagjait fogjuk ma látni, másrészt mert a Liverpool számára ez az első Ligakupa-forduló, ami sosem volt a joga bonito szinonimája. Béna játék, egy- vagy kétgólos győzelem – összességében unalmas továbbjutás. Rutinmunka egy BL-ért küzdő csapatnak.