Több volt ez egy továbbjutásnál

A Liverpoolt láttuk tegnap. Nem a Liverpoolt, hanem A Liverpoolt. A csapatot, nem tizenegy játékost néhány éneklő szurkolóval, nem régi meg új igazolásokat, lelkes, meg kevésbé lelkes arcokat, hanem azt, ami erejétől függetlenül bárkit és bármit darabokra szed, ha akar, azt amire igazán büszkék vagyunk. Hogy bejutottunk a Carling Cup döntőjébe? Ez szinte mellékes. Liverpool – Manchester City 2-2.

Nézzük a szilárd tényeket: ott vagyunk a Ligakupa döntőjében, kétszer talpra álltunk a Premier League első helyezettje ellen és megoldottuk a feladatot három kulcsjátékosunk nélkül. Jó, ez szép, de ennél jóval fontosabb dolog történt tegnap.

Craig Bellamy elvileg 32 éves. Craig Bellamy elvileg nem tud végigjátszani 90 percet, egy héten belül 2×90 percet pedig pláne nem. Craig Bellamy csak begyógyszerezve vállalta a mai szereplést. Craig Bellamy ehhez képest a meccs embere volt, gólt lőtt, és végigfutotta a maga 86 percét, gyakorlatilag ott döglött meg a pályán, a szemünk láttára. Se tüdeje, se lába nem volt már és csak futott és ha hosszabbításba hajlik az este, Craig Bellamy akkor is futott volna.

Rajta keresztül az egész csapat érthetővé válik: lehet, sőt, biztos, hogy kevésbé tehetségesek a játékosaink, mint a City focistái, de ha akarnak, ha az Anfield akar valamit, és ha ez a kettő egyszerre történik meg, akkor ott csodát látunk.

Tegnap ezért kaptunk sokkal többet egy továbbjutásnál: én azt láttam, ahogy Adam, Downing és Henderson is meghalnak egy-egy labdáért, ahogy Gerrard – ahelyett, hogy a védelemre bízná – maga veszi üldözőbe a City labdás játékosát, és ahogy Kuyt újra az, ami mindig is. Mintha a BL-ben lettünk volna, és valami pofátlanul nagy csapatot döngölnénk a földbe.

Ennek megfelelően abszolút megérdemelt továbbjutásról beszélhetünk, a Liverpool mindkét meccsen jobban akarta a győzelmet, többet tett érte. A 4-2-3-1 működött, amúgy is ez passzolna a csapathoz, szóval Kenny, Clarke, maradjunk ennél, ha kérhetjük. A tizenegyesen rágódhat, aki akar, de a szívük mélyén talán még a fanatikus City-drukkerek is tudják, hogy az örökbecsű mondás rájuk is érvényes: “Tetszettek volna forradalmat csinálni!”.

szólj hozzá: Liverpool – Man City 2:2

Az egyetlen apró porszem, ami ezt a minden ízében tökéletes meccset beszennyezte, a két kapott gól volt. Az elsőért a lemaradó Adam-Gerrard duó jelentkezhet, a másodikért már többen is sorban állnak: először Johnson kóválygott el, aztán a helyére lépő Gerrard nem emelte a lábát időben, végül Agger maradt le Dzekóról középen. Érdekes talány, hogy vajon hány gólt kaptunk volna megfelelő védekező középpályással (hajlunk egy nagy kövér nullára).

Két epic komment a Dalglish-famíliától:

KK: „Ha a Citynek van még néhány olyan játékosa akire nem tart igényt, mint Bellamy, remélem, tudják a számomat.”

Lynsey Dalglish, Kenny lánya: „Azért az kicsit fáj, hogy apám az esküvőmön nem bőgött ennyit.”

Összességében elmondhatjuk: a győzelemnél is értékesebb, hogy az estét nyugodt szívvel tehetjük majd olyan történelmi mérkőzések mellé, mint az Olimpiakosz elleni 3-1, a Real Madrid elleni 4-0, vagy az Arsenal elleni 4-4. Talán furcsán hangzik elsőre, de a 2011/2012-es idényben először láthattuk A Liverpoolt. Tegnap este ott voltak. Nem új igazolások, meg régi igazolások, hanem A Liverpool. És ez nagyon, de nagyon jó érzés volt.

Most viszont véssünk fel három gondolatot, lehetőleg valami jól látható helyre:

1. Nem vertük meg a Cardiff Cityt.

2. Nem nyertük meg a Ligakupát.

3. Nem értünk el semmit tegnap este, ha kikapunk a döntőben.

Képek: Sky Sports, LFC.tv