Fernando Torresről utoljára

Immáron higgadt fejjel, nyugodtan ítéletet mondunk a Liverpool egykori kilencese, Fernando Torres felett. Távozása jelentette azt a pofont, ami – ahelyett, hogy padlóra küldött volna minket, – felrázta a Liverpoolt. Nevezhetjük ezt valamifajta válságnak is, ami kétségbeesés helyett régen látott összetartást hozott: mert tizenegy ember jött rá, hogy most már nélküle kell boldogulni. A 2010/2011-es szezon emlékezetéhez hozzátartozik ő is. Fernando Torresről utoljára.

Tanulságos történet az övé, hogyan is lesz valaki két nap alatt ikonból egy gyűlölt senki. Három és fél év támogatás után illik legalább két kedves szót szólni a több millió Liverpool-szurkolóhoz. Torres sorrendet tévesztett: szó nélkül lelépett és mikor már mindenki nekiesett, mentegetőzött egy sort.

Mindezek ellenére le kell szögeznem: én bizony mocskosul szerettem a játékát. A csatárok csatára volt számomra, ráadásul sokakkal egyetemben én is úgy gondoltam, külföldi létére tisztában van a Liverpool hagyományaival. Talán tisztában is volt.

Egyébként tiszta Star Wars III ez az egész. Anakin Skywalkert (Torres) egykori mestere (Kenny) feldarabolja (Agger könyököse) egy párbajban (Chelsea – Liverpool 0-1), aztán jön az Uralkodó (Abramovich) és újra összepakolja valahogy – de már nem a régi. Pedig mi azt hittük, hogy ő hozza majd el az egyensúlyt az Erőben (Torres és Suarez csatárkettőse), hogy legyőzi a Kereskedelmi Szövetség (ManU, City, Spurs, Chelsea, Arsenal) csapatait és újra békét teremt a galaxisban (újra mi nyerjük meg a bajnokságot). Ehelyett szépen átállt a Sötét Oldalra (Chelsea). Ő persze arra hivatkozott, hogy csak így tudta megmenteni a családját (a karrierjét). Na persze csak egy sith tárgyal végletekben…

Komolyra fordítva a szót, megértem Fernando Torrest. Ezért is volt szomorú ez az egész januári cirkusz: értettem, hogy mit akar, hogy mi hajtja, de a körülményekkel esélyt sem adott nekünk arra, hogy tisztelete tovább éljen Liverpoolban. Pedig sokan – én is – elnézték volna neki távozását.

Megértem Fernando Torrest, mert januárban semmi garanciát nem kaphatott. Kenny két vereséggel, egy döntetlennel és egy győzelemmel még messze nem volt meggyőző, Suarez szinte csak az utolsó pillanatban érkezett – és lássuk be, ő sem volt akkor még biztos befutó, csupán egy drága igazolás.

Megértem Fernando Torrest, mert állítása szerint ígéretet tettek neki, hogy lesznek igazolások, hogy rendbe szedik a csapatot. Három évig a belét is kitette a csapatért, kétségbeesett, hogy itt fog megrohadni.

Megértem Fernando Torrest, mert napok, ha nem órák alatt kellett eldöntenie, milyen irányt is vegyen karrierje. Otthagyja azt a helyet, ahol sztárrá lett, ahol él, és ami most leginkább csak rohad? Menjen egy csapathoz, ami mind a BL-ben, mind a PL-ben versenyben van, de ahol az elvárások lehet, hogy teljesíthetetlenek, ahol az edzőt évente cserélik, és leendő csapattársait eddig leginkább felrugdosta?

Megértem Fernando Torrest, mert 26 évesen, ereje teljében egy hangos szóra összerogyó öszvért, a Liverpoolt cipelte a vállán – vagy legalábbis kellett volna ahelyett, hogy önfeledten rugdosta volna a gólokat mondjuk Bajnokok Ligájában. Az Utrecht-Steaua-Napoli tengely valóban demotiváló, ha másfél éve még Real-Chelsea-Atletico volt az ellenfél.

Torres játékát nézve mindig egy gondolat foglalkoztatott: ha a gólszerzés tényleg ilyen egyszerű dolog, a többiek miért nem találnak be? De most tényleg: jött ez a spanyol gyerek, aki folyamatosan a haját igazgatta, el-elhasalt semmiségektől is, sokat reklamált, viszont ha gólszagot érzett, egy pillanat alatt ő lett a legjobb jedi a galaxisban. Amikor ráfordult az Arsenal kapujára 2008-ban… Vagy amikor gólt lőtt a Realnak, épp csak annyira felrúgva Pepét, hogy az még elfogadható legyen. Na meg az a rengeteg gól a Chelseanek: a dupla 2009 februárjában, a dupla 2010-ben…

Ezért is utálom olyan nagyon a tényt, hogy bármennyire is megértem Fernando Torrest, sosem fogom már szeretni. Még akkor sem, ha (utólag) tudom, távozásával egy hatalmas tehertől szabadultunk meg: a tehertől, hogy állandóan tőle vártuk a csodát, a gólt. Ha ő nem lőtte, a csapat széttárta a kezét. Viszont három héttel az átigazolás előtt elmondani az “én profi vagyok, mindig kitöltöm a szerződésem.”-szöveget… Gyerekek, piár, imidzs vagy valami, hallottatok erről?

Persze sosem fogom megvetni ezért sőt, góljaira mindig örömmel emlékszem majd. De Fernando Torres eljátszotta az emlékét, mert annak ellenére, hogy sztárságát, karrierjét, státuszát nekünk köszönhette, hátra sem nézett, helyette angolosan távozott. Inkább rágraffitizte a fernandotorres-emlékemre: “hüje”.

Sic transit gloria mundi. Kár érte.