Redknapp vagy Carragher lesz vörösebb?
„Örülünk Roy?” – teheti fel a kérdést a Liverpool-rajongó hírében álló Samuel L. Jackson. A válasz pedig határozott NEM. A Chelsea ellen még legalább fel tudtunk mutatni érveket egy győzelem mellett, de a Tottenham elleni rangadószerűségre egy darab ilyenünk sincs. Se hazai pálya, se Steven Gerrard, rosszul áll a kollektív széna. Hajtás után körbejárjuk a problémákat.
Először is: Gareth Bale. A fél világot eszi a sárga irigység, amiért a tehetséges walesi nem náluk játszik, viszont az irigykedőknél is vannak rosszabb helyzetben levő csapatok. Nevezetesen azok, akik szembenéznek vele. Bale nem azért zseni, mert kiemelkedően cselezne, vagy ellenállhatatlan vezéregyéniség lenne. A 21 éves (pofátlanul fiatal) tehetség csupán mindent másfélszer olyan gyorsan csinál, mint bárki más ma a Premier League-ben. Egy sugárhajtómű a légcsavarosok közt. Öröm nézni, ahogy nevetség tárgyává teszi a világ szinte összes right backjét. Glen Johnson méltó ellenfelet kaphat tehát megtépázott renoméjának helyreállításához, nyersen: reméljük, kicsinálja Bale-t. Tömören: Johnson addig fogja rugdosni, amíg 1. Bale lesérül 2. Johnson pirosat kap.
Másodszor: Robbie Keane Peter Crouch, Pavlyuchenko, Defoe, VDV – dióhéjban ennyi. Félelmetes támadóerő, amelyet kellően megtold a hazai pálya előnye, valamint az a titokban minden Tottenham-játékosban ott motoszkáló öröm, hogy Bl-szereplők, ráadásul pont aktuális ellenfelük kárára. Nyersen: nem tudjuk, hogy Carragher vagy Reina feje lesz vörösebb a mérkőzés végére. Tömören: holnap ki fogunk kapni.
Akármennyire is utáljuk Hodgsont, részvétet kell iránta éreznünk. A Premier League mezőnye talán még sosem volt ilyen kiélezett, az elvesztegetett lehetőségek és pontok hatványozottan büntetnek. A rangadók presztizse sosem látott mélységben hentereg, amióta minden három pontért vért kell izzadni. De ami kínosabb: semmi nem szól mellettünk. A középpályánk védelemben átjáróház, támadásban rokkantnyugdíjas, a hátsó hármas (A védelem – nagybetűvel -, ebben ugye nincs benne Konchesky) pedig néha még a kötelezőt sem hozza, s ezt csak megfejeli az állandóan lábatlankodó balbekk. Végül, idegenben gyámoltalanabb a csapat, mint a Portsmouth rosszabb napjain. Tényleg várjuk már a pillanatot, amikor az átlagos füttykoncert hatására pár játékos szimultán elsírja magát és zokogva Hodgson vagy Sammy Lee ölébe vágja magát. Nyersen és tömören: holnap ki fogunk kapni.
Egyetlen esély kínálkozhat csak. Roy papának be kell mondania az all-int egy 4-4-2 formájában. Persze Hodgson és a kockázat szemléltetésére csak egy olcsó „Kiszel Tünde és a szépség” analógiát tudunk felállítani, de remélhetőleg ezzel is szemléltetjük, mennyire hihetetlen lenne egy kétcsatáros megoldás. Pedig itt lenne az ideje, hogy Hodgson végre leporolja asztalfiókjába száműzött golyóit és ez egyszer az asztalra csapjon. A 4-5-1 nem vált be – legalábbis Hodgson irányítása alatt – és a formáció fejlődésének vagy javulásának legkisebb jelét sem láttuk eddig. Amennyiben holnap ezt a formációt küldi pályára, úgy borítékolható a vereség. A 4-4-2 viszont kőkemény terhelést jelent a középpálya számára, amit Gerrard vezetésével is nehezen bírt a Liverpool. Hatalmas próba előtt állhat tehát Lucas és Meireles párosa. A kérdés már csak az, bevállalja-e Hodgson. Nyersen: Roy végre felcsatolhatná nemlétező nemiszervét. Tömören: kockáztatni, kockáztatni, kockáztatni.
Az, hogy jó vagy rossz meccset látunk, eldől már a kezdő tizenegy kihirdetésekor. A Liverpool-szurkolók számára már kérdésesebb az örömfaktor, azonban a jó szurker sosem ez alapján dönti el, mit néz meg és mit nem. Zárásképp pedig mindenkit arra buzdítunk, hogy igenis tekintse meg: az idei év a meglepetések éve. Nagycsapatok vívnak élet-halálharcot kiesőjelöltekkel, a középmezőny izzasztja az első helyezettet. Lehet, hogy holnap is látunk valami parádésat. No és majd’ elfelejtettem: ez elvileg egy rangadó (van még ilyen?).
