Bolton Wanderers – Liverpool prematch – Roy strikes back

Habár rendkívül hízelgőnek mondható a 18. helyezés, így november közeledtével mégis elfogja az embert valami kis nyugtalan érzés: ugye ennek itt és most vége lesz? Hodgson bácsi, tessék mondani, ugye most már megy a szekér? Nem állíthatom, hogy a válasz egyértelmű, de a kilátások határozottan jobbak, mint egy átlagos észak-koreai gazdasági kimutatásban.

Előző vasárnap Hodgson és kompániája érezte, hogy ha nem bizonyítanak, egyesek már az öltöző felé menet megkapják felmondólevelüket. Gerry Mardsen vezette össznépi YNWA, tulajdonosok a lelátón, hostesscsajok, ingyensör és világbéke: nem is maradt el az eredmény, az első félidőben a leglelkesebb Blackburn-játékosok is csak a felezővonal-környéki gyepet ellenőrizhették le, Reina pedig álmoskásan ballagott fel meg alá, össze-összeszedve a hosszabb indításokat. Elől pedig az oly régóta várt liverpooli tüzérség bombázta Robinson kapuját… Egyszóval szólt az anfieldi Rock ’n’ Roll.

Talán a fenti szavakból is kitűnik, mennyire kiéhezett a Liverpool-drukker egy jó performanszra. De ha ez a falat kenyér, akkor két egymást követő győzelem a pékség teljes kínálata lehet, a tény pedig, hogy idegenben sikerülne… nem is fokozom. Ha Hodgson valóban megnyerte a saját magával, a felelősséggel, és a rossz egyéni teljesítményekkel szembeni csatáját, akkor a Bolton vehető akadály vasárnap. A 2-1 megmentette állását, de még nem a klubot. A mi szempontunkból a hétvégi diadal sokkal fontosabb lehet, mert két győzelem már olyasvalami, amire lehet építkezni. Nem különálló sikerekre van szükség, hanem egy egész sorozatra, Torresnek nem egy gól kell, hanem egymást követő négy, és sorolhatjuk még, de a konklúzió csak egy marad: egyszer három pont nem elég. Bizonyítékképp elég csak pár tavalyi eredményre tekinteni. Akkor hihetünk el bármiféle, a feltámadást hirdető nyilatkozatot, ha legkevesebb három győzelmet képes a gárda egyhuzamban lezavarni. Addig viszont érdemes maradni a szkeptikus vaktyúk-teóriánál, így jócskán csökkenthető a csalódási faktor.

Félreértés ne essék, ezzel a kerettel nem azt várjuk Hodgsontól, hogy be/szét/le/megalázzon  Arsenalokat és Chelseaket idegenben, a kiscsapatok verése viszont bármikor számon kérhető rajta, így a trottereké is. A Bolton Wandererst nem épp a liga izomemberei közt tartják számon, de tipikusan az a csapat, akinek – heinrich hasonlatával élve – olyan az iksz, mint férfiembernek Jessica Alba: bárhol, bármikor. Azonban a Liverpool idei szereplése alapján ugyanez elmondható rólunk, annyi különbséggel, hogy – tanulván 2008/09 kudarcaiból – nem az ikszeket, hanem a vereségeket gyűjtögetjük serényen.

Valami viszont kétségkívül megmozdult Liverpoolban, és kivételesen nem is negatív irányban. Ahogy említettem, 2-1-es sikerre lehet és kell építkezni, viszont a hétvégi eredménynek egy elfogadható iksz jelenleg valószínűbbnek tűnik, mint nemi betegség összeszedése nélkül végigmenni egy szomáliai bordélyházon. Kizártnak tartom, hogy többre ragadtatná magát a csapat, hacsak nem kapja el őket valami szédületes hév…

„Konchesky felviszi, Jovanovic-nak passzol, Poulsen két testcsel után az üresbe mozgó Lucashoz gurít, aki elegánsan feltálalja a labdát a jobbról érkező Joe Cole-nak ééés Góóól!”