Szerintem nemigen – ezt eljátszottuk azzal, hogy ismételni kell. Ha nem nyerünk azért, ha nyerünk, de erős kezdővel, azért. Egyedül akkor nyerhetünk, ha a lehető…
Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, hogy a tegnapi nap nem sikerült a legfényesebben, és gondoljuk bele egy kicsit, hogy mi is ez az FA kupa. Persze, legöregebb…
Mert az indokolatlan alliteráció jó dolog. Tudom, hogy mindenki a falat kaparta már az elvonási tünetektől, hogy a jól megszerkesztett, tartalmas és nívós posztok után…
Kevés olyan csapat van, aki még nálunk is jobban szégyellheti magát a hazai eredményei miatt, de a Bolton speciel köztük van: brutális egy győzelem, egy döntetlen, tíz vereséges mérlegük láttán még mi is elismerően csettintünk. Ha Ngog épp nem lesz ihletett formában, nem kell félnünk tőlük – saját magunktól annál inkább.
Amikor egyszerre helyére kattan az összes fogaskerék, ilyen csodálatos szörnyeteggé válik a Liverpool: például Luis Suarezt legszívesebben átölelnénk, és megköszönnénk neki, hogy van. Vagy odarohannánk kezet fogni Dirk Kuythöz, amiért olyan, amilyen. És a végén természetesen nem tehetnénk mást, mint fejet hajtunk King Kenny előtt. Na ezért szeretjük ezt a klubot. Liverpool – Bolton: 3-1.
Ilyen barátságos szezonrajtot már rég nem sikerült kifognunk: a Sunderland hazai pályán, egy legyengült Arsenal az Emiratesben, az Exeter City és most egy Bolton egyaránt kitűnő lehetőséget biztosítottak, és biztosítanak, hogy mire elindul az igazi darálás, összeálljon egy kész Liverpool. A Bolton amúgy is imád tőlünk kikapni, mi pedig nem szeretnénk nekik (sem) csalódást okozni. Győzelmet várunk, és – ha csak pár percre is, de – látványos játékot.
Roy Hodgson az utolsó utáni pillanatban nyerte el a “Még legalább három napig edző maradhatok” kétes értékű tulajdonosi díjat, ám meg kell hagyni, a második félidőben egy egészen szerethető Liverpool lépett pályára. Voltak támadások, Torres is megkapta antidepresszánsait, Steven Gerrard pedig szimplán csak Steven Gerrard volt – az pedig, mint tudjuk, mindig elég. Hajtás után szétcincáljuk a meccset.
Új év, új találkozó, már csak az kérdés, hogy lesz-e új edző. Ma négy órától Roy Hodgson az életéért fog küzdeni, illetve mások fognak helyette küzdeni, de az ő elképzelései szerint. A Bolton Owen Coyle kezei alatt már nem régi, elmúltak azok az idők, mikor vendégségbe menet még önként húzták fel a szopóálarcot, így kizárt, hogy asszisztálnának egy kiadós veréshez. Hajtás után kicsit mélyebbre ásunk, és az új esztendőre gondolunk.
Habár rendkívül hízelgőnek mondható a 18. helyezés, így november közeledtével mégis elfogja az embert valami kis nyugtalan érzés: ugye ennek itt és most vége lesz? Hodgson bácsi, tessék mondani, ugye most már megy a szekér? Nem állíthatom, hogy a válasz egyértelmű, de a kilátások határozottan jobbak, mint egy átlagos észak-koreai gazdasági kimutatásban.