Harmónia és megértés

Minden fasza.

Mindenki boldog.

Mindenki elégedett.

A békesség árad szét a Földön.

Még a krumplileves is krumplileves maradt.

Eközben pedig az egységsugarú mackót elfogja az émelygés.

És kitör belőle a nosztalgia.

Hát milyen szép új világ ez? Hát erről álmodtunk? Hogy pacsipajtások legyünk?

Hol van Barkley tarkójáról a stopli nyoma, hova tűnt David Luiz hajából a köpet, a gyepet miért csak a víz öntözi, és a miért nem barázdálja a lengőbordák nyoma? Ez nektek rangadó meg nagy meccs?

Huszonkét elégedett ember. Meg kétszer három. Meg még két edző. Meg a stábok. Meg a stadion. Meg mindenki aki nézte.

Minőségi szórakozás, minőségi futball, politikailag is korrekt eredmény, egy kézfogás, mindenkinek sok sikert a jövőben, aztán lámpa le, és jöhet egy újabb munkahét.

És semmi nem zárja ki, hogy ugyanez legyen ezen a héten is.

Az egységsugarú mackó szervezete pedig feladja a harcot, belehal a frissen kialakult kettes típusú diabéteszébe. Ennyi kockacukrot már nem bírt el a vére.

És tényleg, a meccs végén mindenki vegytisztán elégedett, ez pedig valahol felzaklat belül. Klasszikus jelenet az, amikor egy gerincvelőt lerohasztó, lélektelen 5-0-ás vereség után az edző már “látott biztató játékelemeket”, és már érzi a “kialakulóban lévő csapategységet”, na ez most itt pont fordítva van. Mindenki mindent tökéletesen csinált, jó kezdőcsapatok, jól kidolgozott stratégiák, az edzők jól cseréltek, a védelmek valójában nem is hibáztak, csak két klasszismegoldással lett gól, mindenki zseniálisan dolgozott a mezőnyben, és a többi, a végére pedig a végeredmény is igazságos lett.

És persze, ebben sok igazság is van. Tényleg egy nagyon jó minőségű, jól pörgő játékot, egy nagyon szép kompozíciót láttunk, mindenki kifestette a lelkével a színpadot, és az előadás íve is az aranymetszés szabályait követve emelkedett. Nem véletlenül vesz jegyet az ember az egyik legsikeresebb új előadásra a Broadwayre, minden pennyje megéri.

De ez így nem több, mint színház.

Mi pedig ebben ez évben kimondva vagy kimondatlanul, de többet is elérhetünk, és többért is megyünk.

Nem fogok semmilyen harangot kongatni október elsején egy végtelen hosszú szezonban, nem fogok jajveszékelni, és nem fogok, nem is akarok tovább látni a következő pár hétnél. Még csak azt se akarom mondani, hogy ez így kevés lesz, mert ki tudja azt most még.

Annyit mondok, hogy szép volt a meccs, szép volt a pontmentés, szép volt a csapat. De nem vagyok megelégedve. És a csapat se lehet elégedett.

Alisson nem lehet elégedett a 3-4 bravúrjával, ha érzi, hogy magát a gólt is foghatta volna. TAA és Robbo nem lehet elégedett a hétről hétre prezentált fantasztikus teljesítményükkel, ha olyan hibákba nyúlnak, mint ami a gólhoz, vagy a ziccerekhez vezettek. VvD és Gomez nem lehet elégedett, amíg akár csak egyszer is átfűzik őket, és a végén nem ők rúgják ki a labdát. Hendo, Milner, Wijn folytathatja a sort, a top3 meg abszolút befejezheti a jelenlegi formájával. És még Studge sem lehet elégedett, hiába teljesítette 100%-ig a feladatát és mentett meg egy nagyon fontos pontot.

-Mit szeretnél, Charlie?

-Mindent, mindent, mindent amit csak a tévében láttam!

És pontosan tudom, hogy úgy hangzom most, mint egy örök nyavalygó, akinek semmi sem elég, és aki levegőt se akar hagyni a bolygón bármilyen más organizációnak. Mint egy divatszurkoló, aki beleszeretett Gini mosolyába és a Front3 sikerébe. Mint valaki, aki nem volt itt amikor tényleg nehéz volt.

De ez most egy másik tudatállapot. Ha a bajnoki címért megyünk, ha ezt már most októberben tudjuk, kimondjuk, érezzük és gondoljuk, akkor átdrótozzuk a fejünk. Akkor egy konstans hadiállapotban van a lelkünk, és az ilyen, egyébként szívderítő pontmentésben is a hibát látjuk. Majd lazítunk a kupameccseken, 3-0-ás vezetésnél a 60. percben, meg amikor majd meghalunk. Amíg ez nincs, addig hadiállapot, és előre.

Két pontért cserébe most megkaptuk a Chelsea-től az eddigi legmélyebb átvilágítást. Mi hol recseg, hol kell meghúzni, és hol van tartalék. Lehet, hogy drága két pont lesz, lehet, hogy feleslegesen fizettük ki, és az is lehet, hogy ingyen volt, mert nem oszt és nem szoroz. Nem tudjuk, hogy milyen árat fizettünk.

Csak azt, hogy miért cserébe. Ezt pedig a lehető legjobban kell befektetnünk, minden kinyert információmorzsát értelmezni kell tudnunk, és előre lépni, ennél is előrébb.

Hiába játszottunk egy szinte tökéletes meccset a Chelsea-vel, most a tökéletes a cél, és semmi más. Nézzünk magunkra egyesével, nézzünk magunkra csapatként. Nézzük meg a posztokat, a részegységeket, a kezdőt, a keretet. Merné bárki azt állítani, hogy most a feladatunk nem egy csoda létrehozása?