Mo, a derék gólvágó

-„Hát elvitték Mo-t” – mondta Hanagovic fűtő szolgálatos társának egy tavaszi napon, valamikor a második zuhany és a harmadik beülés között. Szaunájukban egyre melegebb volt, ráadásul a lelkes önkéntesek által a forró kövekre szórt kerti pletyka porrá aprított virágai miatt akkora gőz keletkezett, hogy nem csupán a tisztánlátást tette lehetetlenné, hanem a torkot és a szemet is kapargatta a furcsa anyag.

-„Melyik Mo-t?” – kérdezte egy fárasztó szezon minden bújával hangjában Dodicka portás.  Két Mo-t ismerek. Az egyik Mo Farah, aki bár rendkívül sikeres futó volt, de mégiscsak Arsenal szurkoló, a másik Mo Bamba, aki kosárlabdázó egy másik kontinensen. Egyikért se nagy kár.

-Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! Tudod, hogy kiről van szó, nem járhatsz úgy, mint az a hülye külföldi a brno-i Zastávka kocsmában, aki zöld sört akart inni, aztán mivel nem ismerte a nyelvet, így a zöld színt először a nála lévő dollárokkal próbálta illusztrálni, majd az utcára rángatta a csapost és a villanyrendőrre mutogatott, végül saját magát fojtogatva igyekezett elzöldülni. Ezt a műsort úgy értették a helyiek, hogy ha nem kap olcsón sört és ráhívják a pandúrokat, akkor mindenkit kinyír. Erre természetesen fejbe csapták a sörkeverő lapáttal, amire sírva fakadt és elkezdett finnül énekelni valamit, amiről később kiderült, hogy a Shaman együttes Voula Lávlla című száma, az illetőből meg a rendőrök és a helyszínre keveredett tolmács kiszedték, hogy finn nyelvészprofesszor, aki életét a különböző sörnevek tanulmányozásának szentelte. Na, akkor aztán a helyiek jól vendégül látták, hogy elfeledtessék vele a kínos incidenst: napokig etették és itatták, végül elvette a kocsmáros lányát, és kijelentette, hogy szarik ő a tudományra, amíg ilyen jó dolga van, addig nem megy innen sehová. Szóval én mondom, veszélyes hely a világ, bármikor beüthetnek a bajok, nem kell, hogy feleslegesen még keressük is őket mindenféle ingerkedéssel.

A finn nyelvész, aki később elvette a kocsmáros lányát

…Az már igaz, de mentségemre szóljon, hogy ez a hír teljesen letaglózott. Értem én, hogy az ember nem lesz fiatalabb, és a mostani szezonban már látszottak jelei a lejtmenetnek, de Mo Szalah ilyen jellegű elengedése számomra nem csupán könnyelműség, hanem tiszteletlenség is, melyet én a kopasznak rovok fel.

-A kopaszokkal mindig vigyázni kell! – vetette közbe az időközben a beszélgetésre belépő Crouchovac helyettes alsegédfűtő. – Emlékszem, még a századforduló előtt szolgáltam a századomnál, ahová egy nap érkezett a szomszédos felderítőktől egy barátságos, teliholdképű óriás: ő volt Husty honvéd. Elmondása szerint semmi különös oka nem volt az áthelyezésének, hacsak az nem, hogy amikor számon kérte őt, mint kopaszt a bakancsa miatt az egyik (hozzá képest igencsak cingár) öreg katona, akkor vidáman a „Mi a baj, Izmail?” kérdéssel válaszolt neki, majd barátságosan hátba veregette – de aztán udvariasan fel is segítette a földről. Megfenyítésre ez a beszélgetés kevés volt, hát jól áthelyezték hozzánk a fickót, akinek később zseniális ötletei voltak. Ő találta ki azt is, hogy amikor bezupálnak hozzánk is az újoncok, akkor ő, meg két-három hasonló testalkatú társa majd fogkefével félmeztelenül mossák a padlót, én meg közöttük járkálva, időnként némelyikkel ordítozva meg beléjük rúgva mutatom meg a szinten megjelenő kopaszoknak, hogy nálunk bizony rendnek kell lenni! Szerencsére lebeszéltük erről az ötletéről, különben lehet, hogy jóval később engednek ki a szolgálatból, melynek idejébe akkoriban az áristom nem számított bele. Hanem aztán majd’ 25 évvel később találkoztam ezzel az emberrel: véletlenül futottunk össze az utcán, igen megörültünk egymásnak. A kötelező üdvözlés és az első 6 sör után hamar a lényeges dolgokra terelődött a szó, és mivel akkoriban játszottuk a Roma elleni BL párharc első mérkőzését, rögtön jeleztem is elkötelezettségemet a témában, mire ő párás szemekkel biztosított arról, hogy nem csupán látta az említett rangadót, hanem mély csodálattal adózott Mo teljesítménye előtt. Bizony, sosem gondoltam volna, hogy egy napon nem a közös katonaélményeket soroljuk majd, hanem erről a pasasról beszélgetünk!

     A Roma meccs utáni szalagcímek

– Elképesztő! – bólintott egyetértőn Hanagovic. – Mondjuk az is, hogy micsoda számok jellemzik az itt töltött idő alatt: 442 mérkőzés, 257 gól és 120 gólpassz. Csak ezeket nézve is beleborzong az ember az emlékezésbe, pláne ha visszagondol az ezek mögötti meccsekre is! Állandó veszély a kapu előtt, abszolút profi hozzáállás edzésen és meccsen egyaránt, maximalista elvárás másokkal és magával szemben: pontosan így néz ki egy profi játékos. Voltak hibái, játszott rossz formában, volt önző és idegesítő, persze – de mindig csak önmagához képest. Sok csapat elfogadta volna a közepes Szalahot is csapatában, nemhogy a csúcson lévő egyiptomi királyt. Ne felejtsük el, ahogy az utolsó évekre átalakította a játékát: elkezdte szórni a gólpasszokat, mint bolond pék a lisztet a prágai Pekárna Kabátban a Pankrácnál néhány év előtt, amikor állítólag felismerni vélte volt kedvesét a vevők között.

          Ha van szabad háromnegyed órád, vágj bele: megéri!

-„Nem becsüljük eléggé az értékeinket, ez a mai világ nagy baja!” – vélekedett Dodicka. – Itt volt nekünk egy ember, aki beírta magát a liga és a klub történelmébe, aztán hagyjuk úgy elmenni, ahogy. Nem mondom, hogy régen minden jobb volt, de emlékszem még kiöregedő klublegendára, akit méltóképpen búcsúztattunk… Jó, ezt most hagyjuk, de továbbra is azt mondom, hogy jogos és igazságos, ha csak a szépre akarunk emlékezni. Van mire! Ámde szürke és bús lenne a világ, ha keseregve búcsúztatnánk, szóval hoztam néhány sört kedves kollégák: javaslom fogyasszuk is el a búcsúzó egészségére!

Neki is láttak buzgó alapossággal, s mikor fogytán volt a készlet, elmentek a közeli kocsmákba. Számos hasonszőrű alakkal találkozván ittak újabb és újabb köröket, míg végül elpilledve hazatértek. Álmukban egy nézőkkel teli, hangos stadionban jártak, ahol Mo Szalah ontotta a gólokat és a gólpasszokat egészen fantasztikus támadások végén, ők pedig szurkolótársaikat ölelve ugráltak euforikus hangulatban. Az érzés nem volt ismeretlen számukra, de furcsán távolinak tűnt – és nem csupán az elfogyasztott sörök miatt. Másnapi találkozásuk során meglepődve fedezték fel a kollektív tudatalattit, hogy aztán reménykedve a jobb időkben durrantsanak be ismét a szaunában.

/Szerző: Ekiyeki/