Esti homokozás

Valamikor a BL döntő után épp elmélkedtem a zuhanyzó alatt, mikor eszembe jutott, hogy milyen vicces, hogy mi nyertünk bajnokságot, a Crystal Palace FA-kupát, a Chelsea konferencia ligát, és még a Tottenham is EL-t, de az Arsenalnak megint annyi jutott, hogy pár PSG játékos szerint jobb csapat, mint mi. Aztán beugrott, hogy várjunk van a ligakupa is, azt se az Arsenal nyerte, de akkor ki is? Egy ötödik londoni csapat? És mi egyáltalán meddig jutottunk benne? Percekig teljes sötétség és ötlettelenség, mire beugrott, hogy ja tényleg kurva szar játékkal kikaptunk a Newcastletől a döntőben.

És ekkor rájöttem, hogy én tulajdonképpen ezért szeretem a ligakupát, sőt az egyik legjobb sorozatnak tartom. Mert gyakorlatilag csak pozitív emlékeket képes generálni. Ha megverjük a kölykökkel a Chelseat hosszabbításban – core memory. Ha kikapunk egy szar meccsen egy 56 éve nyerni képtelen olajos börtönválogatottól, akkor meg már fél év múlva sem emlékszem rá. Ez az a sorozat, ahol nincs semmi veszítenivaló. Ha megnyerjük, lehet örülni, ha kiesünk, szemrebbenés nélkül megy tovább az élet. Építgethetünk önfeledten egy kis homokvárat, legfeljebb szétrúgja valaki, otthon úgyis játszunk majd a menő legoszettünkkel.

Ennek megfelelően a legnagyobb nyugalommal ültem le a meccs elé pár szurkolótársammal a Tompa Angyalban, és el nem tudtam volna képzelni, hogy 86 perccel későbbi önmagam mégis milyen eseménysorozat végén jut el oda, hogy ordibál Ekitikével egy győztes gól után.

No az eseménysorozat, azért lehet, hogy túlzó kifejezés erre a meccsre. Valahol az első félidő közepén jöttem rá, hogy baszki én írom a kiharangot, valamit kéne jegyzetelni. Kb ekkor jutottunk el amúgy az első lövésig, Gomez mindvégig bántóan távol helyezkedett a kaputól, és hiába biztattuk, sosem próbálta meg a félpályáról.

A rendkívüli izgalmak közepette még annyi történt a félidőben, hogy elkezdtem gondolkozni, hogy volt-e már jelentéktelenebb Liverpool játékos Chiesanál, ennél jobb dallal, ami neki van. No nem beleállni akarok ezután a meccs után, abszolút MOTM teljesítményt hozott, küzdött, helyzeteket alakított ki, gólpasszokat adott. De ahhoz képest, hogy teljesen peremember volt tavaly is, és még emlékezetes momentuma sem nagyon akadt, már az előző szezonban is az övé volt az egyik leggyakrabban énekelt dal. Aztán rájöttem, hogy inkább ebbe nem szeretnék most jobban belegondolni, mert a nem túl ízléses Juve-gyalázáson kívül nem tudok rá értelmes magyarázatot.

A 41. perc környékén a heves ásítozások közepette beböfögtem, hogy érzem, hogy jön a gól, most nagyon nyomunk. A következő pillanatban jött egy labdavesztés, és a Soton Nunez-díjas kihagyott ziccere. Ettől aztán felébredtek a srácok, hú bazzeg itt valami meccset meg kéne nyerni, Chiesa a következő támadásunk után labdát szerzett, középre passzolt, Isak meg innen nem hibáz (másodszor már).

A második félidő Isak helyén Hugoval, és kicsit nagyobb intenzitással indult. Sajnos ebből az intenzitásból végül csak egy ideges labdábabaszásért kapott sárga lap jött ki francia barátunknak, de ez egy fontos momentum, vele ellentétben ne felejtsük el.

Bejött Bradley és Danns, utóbbi perceinek nagyon örültem, de nem igazán volt benne a meccsben az újabb gól. Mígnem Endo rendkívül szerecsétlen labdábaérése után közelről, védhetetlenül kiegyenlítettek a 76. percben. Az est mélypontja azonban csak ezután következett, nem láttam még pontos infokat, hogy mi történ Leonival, de az a fájdalmas üvöltés, amivel a lábát fogva hívta Mamát, nagyon nem volt bíztató (Meg Mamának meg védenie kellett bő tíz percet). A debütálása viszont meglehetősen bíztató volt, 97%-os passzpontosság, 4/5 nyert párbaj, 6 tisztázás – szomorú, hogy ennek a folytatását lehet már csak 2026-ban láthatjuk… A keret eleve egyik legvékonyabb pontja gyengült ezzel még egy picit.

Vígaszdíjként Hugo 4 perccel később továbblőtt minket a következő körre, majd egy mezlevétellel eltiltatta magát a következő meccsünkről. A rajtunk kívül egyedül veretlen Crystal Palace idegenben nem lesz egy kellemes meccs szombaton, nagyon kár, hogy nem számíthatunk rá. Fogalmam nincs mi járhatott a fejében, azt hitte itt már aranygól van, vagy elfelejtette, hogy nem két mezt vett fel ma. Mindenesetre egyöntetűen ordított a kocsma, hogy mi a faszt csinálsz, az ünneplés helyett.

Nagyobb feneket nem kell keríteni a dolognak, ha vannak ilyen agylefagyásai, de amúgy berúgdossa a helyzeteit, ám legyen. Lehet, hogy csak korábbi Reimses edzőjének, a Kleinheisler hasonmás Will Stillnek akart kedveskedni pár perc emberelőnnyel.

Nem igazán tudtak élni vele, Manning megirigyelte a labdábabaszás sárgát Hugótól, de szerencsére arra már nem nyílt lehetősége, hogy mezlevételért megkapja a másodikat.

Ezek a Soton elleni ligakupa meccsek mostanság mindig ilyenek szoktak lenni, idejönnek, mi rotálunk, ők egész jól játszanak, aztán továbbjutunk.

Folytatás szombaton Leoni és Hugo nélkül Londonban.