Stan, the Man

Javert újabb posztja sokat érlelődött a polcunkon (amiért itt is szeretnék elnézést kérni), de talán most segíthet továbblépni ha egy kicsit a múltba tekintünk…

Spice Boys!

Azt hiszem a többségnek nem kell bemutatnom a társaságot, de talán van olyan, aki nem pontosan ismeri a sztorit. A ’90-es évek közepén a Daily Mirror egyik zsurnalisztája által kitalált, meglehetősen negatív kicsengésű, pejoratív kifejezés az akkori Liverpool néhány játékosára. Elsősorban Robbie Fowler, Steve Mcmanaman, Jamie Redknapp, Stan Collymore, Jason Mcateer, David James és Neil Ruddock tartozott közéjük, néha Paul Ince és Phil Babb, de volt olyan is, aki az egész csapattal azonosította az elnevezést. Ami egyébként onnan ered, hogy Fowler állítólag randizgatott az egyik Spice Girllel…

A néhány éve indult Premier League televíziós- és marketingbevételeinek hála a labdarúgók fizetése ekkor ugrott az egekbe. Persze az előző generációk focistái is meglehetősen jól kerestek, és ne legyünk naivak, őket sem kellett félteni ezen a téren, de ebben az időben már hatványozottan a sajtó nyilvánossága előtt történt minden. A jóképűbb játékosok, mint Redknapp vagy Mcateer gigászi szponzori szerződéseket kötöttek, plakátfiúi lettek ilyen-olyan cégeknek. Ne feledkezzünk meg persze a többi csapat játékosairól sem, Ryan Giggstől Darren Andertonig, mert Ők is pontosan ugyanezt csinálták. Csak hát Liverpoolban éppen túl voltunk a klub aranykorán, a legnagyobb sikereken, így a szurkolók nehezebben bocsátották meg azokat a kilengéseket, amik ilyen hatalmas teljesítménybeli visszaesést eredményeztek. Márpedig Liverpoolban gyakorlatilag a teljes ’90-es évek, a ’92-es FA-kupa győzelemtől kezdődően a 2001-es ötkupás évig, a totális visszaesésről szólt. Az okok elemzése egy teljes posztot érdemelne, meg is tették már sokan! Ami jelen írás szempontjából fontos, hogy a Spice Boys jelenség nyilvánvalóan csak egy kicsi, de annál látványosabb szelete volt az egésznek!

Szóval a srácok fiatalok voltak, jóképűek voltak, gazdagok voltak. Élvezték az életet és mellette futballoztak. Egyáltalán nem is rosszul, de az előző generáció szintjét meg sem tudták közelíteni! Az előbb említett korszak legnagyobb liverpooli sikere a ’95-ös Liga-kupa győzelem volt. Nem az a szint…

Viszont ha egyesével vesszük őket, nem annyira lesújtó a kép. Fowler valahogy csak eljutott a „God”-ságig, Ince húzóember és csapatkapitány volt az itt töltött két éve alatt, manchesteri kötődése ellenére is, Macca és Redknapp egyértelműen legendastátuszba kerültek.

Egyetlen játékos van, talán az LFC egész történetében – szubjektív vélemény következik –, akinek minden lehetősége adott volt egy fantasztikus karrierhez, kizárólag magának köszönheti, hogy nem futotta azt be. Akinek sok minden fontosabb volt annál, aki valljuk be, butácska volt hozzá, hogy elérje: Stan Collymore!

„Stan jó srác volt, ma is az! Amit abban a két idényben produkáltak Robbieval, de főleg az elsőben, az fantasztikus volt. Ma is úgy gondolom, hogy Fowler egész liverpooli karrierjében Stan volt a legjobb ékpárja. Tökéletesen megértették egymást. Ráadásul olyan cselei voltak, amit senki más nem tudott. Viszont főleg a második idényben elkezdődtek a gondok, amikor edzéseket hagyott ki önkényesen. Sajnos a tehetség nagyon sok esetben nem elég…”

(Roy Evans)

1971 jan. 22-én született Stone városában, barbadosi apától és angol anyától. Profi karrierje gyakorlatilag felöleli a ’90-es éveket, ’90-től 2001-ig tartott. Sokatmondó adat, hogy e 11 év alatt 9 különböző csapatnál fordult meg és csak a Palace-nél töltött el két évnél hosszabb időt. Pedig a teljesítménye sosem volt rossz, összesen 259 mérkőzésen 135 gólt szerzett. De valami, pontosabban mindig ugyanaz, közbejött. A Walsallban majd a Wolvesban nevelkedett, mindkét csapatból fegyelmi okok miatt küldték el. Első edzője Tommy Coakley volt. Ő mondta róla:

„Már 16 évesen is csak a saját feje után ment. Egyszerűen nem fogadott el kritikát vagy ellenvetést senkitől, sem az edzőktől, sem mástól. Emlékszem azt gondoltam róla, hogy vagy a világ egyik legjobb labdarúgója lesz, vagy nagyon rövid pályafutás vár rá! Egyszer egy igen kemény edzéstervvel vártam őket, gondoltam kipróbáljuk. Stan ekkor hozzám lépett, hogy fájdalmat érez a combjában. Mondtam ok, menj át az orvoshoz. Majd a többiekhez fordultam, hogy mégis meggondoltam magam, mehet a kétkapuzás. Természetesen perceken belül jött vissza vigyorogva, hogy nincs semmi baja. Az egész csapat röhögött, én is, mert nyilván vicces volt, mindenki tudta, mi is történik. De második és sokadik alkalommal már nem volt poén!”

 ’90-ben szerződött a Conference League-ben szereplő Stafford Rangershöz. Itt találkozott John Griffinnel, a Crystal Palace játékosmegfigyelőjével, aki egyébként a Rangers kapusát ment megnézni:

„A kapus egyáltalán nem nyűgözött le, nem úgy ez a magas, keménykötésű csatár. Csak az első félidőben játszott, de az is elég volt. Visszamentem és elmondtam Stevenek (Steve Coppell, a Palace akkori edzője, korábbi 42-szeres angol válogatott – Javert), hogy megtaláltam a legjobb, ligán kívüli játékost. Ügyes volt, remek lábbal és hatalmas erővel. Egyszerűen hibátlannak tűnt!”

’91 januárjában csatlakozott a Palacehez, 110.000 fontért. Ápr. 23-án éppen az Anfielden debütált azon a 3-0-s meccsen, amelyen Ian Rush megszerezte profi karrierje 300. gólját (ebben természetesen benne vannak a Chester és a Juventus színeiben elértek is). Stannak végül nem sikerült beilleszkednie a csapatba, Mark Bright és a későbbi Arsenal legenda, Ian Wright mögött nem sok lehetőséget kapott. Két és fél év alatt mindössze 25 meccset játszott és egyetlen gólt rúgott. És az is érdekes, amit Alan Smith, Coppell másodedzője mondott:

„Stevenek nem volt meg a pedagógiai érzéke a nehezebben kezelhető játékosokhoz. Nem volt Stanhez türelme, egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele!”

Így ’92 novemberében, 160.000 fontért tovább adták a másodosztályban szereplő Southend Unitednak. A The Shrimpers biztos kiesőnek tűnt ekkor, de mindenekelőtt az Ő 33 meccsen szerzett 18 góljának köszönhetően végül kiharcolták a bent maradást. Ráadásul Barry Fry volt talán az egyetlen edzője pályafutása során, aki csak jókat mondott róla, akivel semmilyen összetűzésbe nem keveredett soha. Egyértelműen karrierje legnyugodtabb fél évét töltötte itt.

„Pályafutásom talán legnagyobb eredménye, hogy segíthettem a Southendnek elkerülni a kiesést!”

Végül ’93 nyarán a Forest fizette ki érte a kért 2,2 millió fontot. Nottinghamben épp ezen a nyáron ért véget a ’77-ben kezdődött Clough éra. Frank Clark váltotta a klublegendát, Őt idézem:

„Nem hiszem, hogy elég sokáig fogok élni ahhoz, hogy megértsem, hogy működik ennek a fiúnak az agya! Sokan vádolnak azzal, hogy gyenge kézzel fogtam őt, nekik üzenem, hogy tessék, meg lehet próbálni bárkinek!”

Nottinghamben az egyik edzésen szabályosan kiütötte csapattársát, a norvég Alf Inge Haalandot (Erling Haaland édesapja), valamint rengetegszer késett az edzésekről vagy éppen meg sem jelent rajtuk. Többszöri pénzbírsággal sem sikerült betörniük. Sokat elmond az akkori Forest öltözői hangulatáról, hogy a Haaland incidens másnapján, mikor belépett az öltözőbe Stuart Pearce és a többiek egy emberként kezdték dúdolni neki a Rocky főcímzenéjét. :) Viszont a többiek is ellene fordultak akkor, amikor egy helyi lapnak lenyilatkozta, hogy mivel nyilvánvalóan Ő a legjobb futballista közöttük, a csapat játékát az Ő stílusának megfelelően kellene átalakítani. Odáig fajult a dolog, hogy tavasszal bár ontotta a gólokat, a csapattársai közül senki sem örült vele! Nehéz elképzelni…

Így Nottinghamből sem kimondottan békés körülmények között jött el. Az viszont tény, hogy az itt töltött két év alatt 78 mérkőzésen kereken 50 gólt szerzett. Nélküle sosem jutottak volna fel az első év végén a PL-be, a másodikban nem lettek volna bronzérmesek ugyanott és nem harcolták volna ki az UEFA-kupában való indulás jogát! A ’93-’94-es Championship év csapatában is helyet kapott, karöltve Jason Mcateerrel, aki ekkor még a Bolton- és Paul Walshsal, aki ekkor már a Portsmouth játékosa volt. ’95 nyarára az ára természetesen az egekbe szökött! Ezért, és a csapból is folyó „jó híre” miatt állt el végül Alex Ferguson a szerződtetésétől, pedig ekkor már folytak a tárgyalások a MU és a Forest között. Helyette inkább Andy Colet vették meg az idősödő Mark Hughes pótlására, 7 millió fontért (sajnos…). Roy Evans viszont nem sajnált érte 8,5 millió fontot sem, ami akkor brit átigazolási rekord volt. Épp a Cole transzfert megelőzve.

’95. júliusában tehát Liverpoolba érkezett.

Már az első nyáron, egy írországi edzőtábor alatt állítólag megütötte az egyik csapattársát. Én nem találtam ennek nyomát, annak sem, hogy ki lehetett az áldozat. A Mirrorban jelent meg annak idején a hír. Talán kacsa, mindenesetre már az indulás sem volt problémamentes…

Evans az ekkor már kiöregedőben lévő Ian Rush utódjaként hozta a csapathoz. Minden tökéletesnek is tűnt, hiszen aug. 19-én, az idénynyitón az Ő góljával győztük le 1-0-ra a Sheffield Wednesday gárdáját az Anfielden.

„Az elmúlt három évben voltak kisebb-nagyobb hullámvölgyeim, de ha egy ilyen csapathoz igazol az ember, akkor nem kell plusz motivációt találnia ahhoz, hogy jól teljesítsen. Fantasztikus körülményekkel találkoztam itt és elég érzelemdús volt az érkezésem. Amikor a nyitómeccsen belőttem a labdát, az valami hihetetlen érzés volt. Pontosan ezért lettem futballista és pontosan ezért jöttem ide!”

A folytatás viszont nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Az első négy hónapban mindössze még egy gólt szerzett, így Rushie visszatért a kezdőcsapatba Fowler mellé. Viszont az öreg december elején porcműtéten esett át, újra Stan kezdett és innentől nem volt megállás. A Fowler-Collymore kettős végleg összeállt, összesen 55 gólt rúgtak az idényben. A fordulópontot sokan előző csapata, a Forest Anfieldre érkezésétől számítják. A meccs jan. 1-én, hétfőn volt, meglehetősen szimbolikus időpontban tehát. A 18. percben a Nottingham már 2-0-ra vezetett, amikor a vendégtáborból egyre hangosabban hangzottak fel a „Júdás” és a „Micsoda pénzkidobás” rigmusok. Válaszként három gólpasszt adott (kettőt Fowlernek) és egy gólt rúgott (ráadásul a harmadikat, amivel átvettük a vezetést), a vége 4-2 lett. A lefújás után nem rejtette véka alá, hogy mit érez a Forest szurkolók iránt, félreérthetetlen kézmozdulatokkal közelített feléjük. Voltak, akik ezt ízléstelennek gondolták, de a többség a hatalmas mentális erejét látta benne és az egész esetet újjászületése szimbólumaként értelmezte. És valóban, az őszi idény mindössze 4 gólja után tavasszal már 15-öt szerzett. Januárban el is nyerte a PL, hónap játékosa díjat.

Így érkeztünk el április 3-hoz és ahhoz a meccshez, amit saját maga pályafutása legemlékezetesebb összecsapásának és pillanatának nevezett. Igen, a Newcastle elleni 4-3-ról van szó, amit a Sky Sports a PL első 10 éve legnagyobb mérkőzésének választott! Itt csak annyit írnék róla, hogy a Newcastle 3-2-es vezetését Collymore a 67. percben kiegyenlítette, a 92.-ben pedig John Barnes passzából meg is nyerte a meccset. John Evans azt nyilatkozta a lefújás után, hogy újra reális esélyt lát a bajnoki címre, ami szerintem már akkor is túlzott optimizmus volt. Az viszont vicces, ahogy folytatta:

„Kívülről nézve minden bizonnyal egy remek meccset láthattunk, de ha az összes ilyen lenne, egy menedzser sem élne fél évnél tovább!”

Nem tartozik szorosan a témához, de egy évvel később is 4-3 született a két csapat meccsén. Akkor Fowler rúgta a győztes gólt, szintén a 90. perc után.
Májusban végül a harmadik helyen végzett a csapat és az FA-kupa döntőt is elbukta 1-0-ra az ezzel duplázó MU-dal szemben.

A következő idényt viszont szenzációsan kezdtük, 8 forduló után 20 szerzett ponttal az élen álltunk. De a csatárpáros egyikének sem ment igazán, mindössze 2-2 gólt szereztek addig. Szárnyalt viszont az új szerzemény, a fantasztikus EB után a Dortmundtól 3 millió euróért vásárolt cseh Patrik Berger! 5 gólnál járt ekkor, Mcmanamannel együtt 10-ből vették ki a részüket. A sajtó attól volt hangos, hogy milyen jó lesz ez a Liverpool, ha a két gólvágója is összeszedi magát. Ami végül meg is történt persze, de még a dobogó sem jött össze év végén, igaz a 2. Newcastle és a 3. Arsenal is csak gólkülönbséggel végzett előttünk. Pedig a karácsonyt még az élen töltöttük (hát, láttunk már ilyet)… Nem jött össze a KEK-döntőbe jutás sem, hiába küzdött óriásit a csapat a PSG elleni elődöntő visszavágón és nyert 2-0-ra, az első meccs 0-3-át már nem tudta ledolgozni. Ezzel szemben Collymore duplázott, vagyis megint remekelt a Nottingham ellen, győztes gólt rúgott a Burnley vendégeként és otthon a Derby ellen, összesen 16 góllal és 5 gólpasszal zárta az évet. Ami elfogadható, de messze nem kiemelkedő teljesítmény.

És a viharfelhők ekkor már igencsak gyűltek fölötte. Állítólag a csapat több játékosával nem jött ki, a klubvezetés pedig nem fogadta el neki, hogy a várostól 80 km-re, Cannockban lakott. Beteg édesanyját ápolta, miatta nem akart Liverpoolba költözni.

„Elismerem, hogy a formám az egész idényben nem volt a legjobb. De nem adom fel, mindent megteszek, hogy állandósítsam helyem a kezdőcsapatban! Roy Evans is tisztában van vele, hogy nálam jobban senki nem akarja mindezt!”

Klisékkel teli nyilatkozat, amire az edző így reagált:

„Stan pontosan tudja, hogy miért került ki a csapatból. Voltak igazán zseniális meccsei, nem tagadom, de képtelen állandósítani a formáját. Ha holnaptól elkezdi lőni a gólokat, újra kezdeni fog Robbie mellett. Ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá is, mint mindenki másra!”

 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Ő formaingadozása egyáltalán nem volt egyedi eset, az egész csapatra elmondható volt ez. 30 év távlatából nem nehéz véleményt formálni, de abban a csapatban nem volt több, inkább a jó kezdés volt kicsúszott eredmény. Pedig a csatárduó ebben az évben is 47 gólt rúgott összesen és áprilisban, Sunderlandben debütált Michael Owen is.

Végül aztán Evans türelme előbb fogyott el, mint hogy Stan formája állandósult volna, és ’97 nyarán eladta az Aston Villának, 7 millió fontért, ami akkor birminghami házi rekordnak számított.

Neil Ruddock:

„Stan sosem szerette meg igazán a csapattársait, és mit tagadjam, mi sem Őt! Az utolsó csepp az volt, amikor valahol lenyilatkozta, hogy csalódott, mert azt hitte, hogy a Liverpoolban jobb csapattársak veszik majd körül. Nyilván berágtunk mindannyian! Egy ideig ültem mellette az öltözőben, de nem hiszem, hogy 2-3 szónál többet sikerült vele váltanom bármikor is. Mikor vége lett az edzéseknek, szó nélkül átöltözött és hazament. Aki valaha futballozott, az pontosan tudja, milyen rossz hatással van ez a csapategységre. Szóval azt hiszem mindenki fellélegzett egy kicsit, mikor eligazolt.”

A következő idézet ugyanezekből a napokból újra Tommy Coakleytől van, aki nyilván végigkövette a pályafutását:

„Bízom benne, hogy ez a váltás megoldhatja a problémáit. Stan mindig is nagy Villa drukker volt, ráadásul Birmingham közelebb is van az édesanyjához, mint Liverpool. Ha Brian Little (a Villa akkori menedzsere – Javert) megtalálja vele a hangot, akkor hiszem, hogy nem a botrányaival, hanem újra a góljaival lesz tele a sajtó!”

Ennek sajnos már nem volt realitása!

Előre is elnézést kérek, de a következő sorokon vajmi kevés futballról lesz szó, bulvárról annál többről! Októberben összeverekedett a boltoni Andy Toddal, amiért piros lapot és hárommeccses eltiltást kapott. Márciusban a Villa Parkban lejátszott meccsünk után (2-1-re győztek, nyilván Ő lőtte mindkettőt) rasszista megjegyzésért feljelentette Steve Harknesst, aki végig tagadta, hogy bármit is mondott volna. Graham Poll játékvezető szintén nem hallott semmit, így az FA később ejtette az ügyet. Ezen a meccsen debütált egyébként vörösben Brad Friedel. Áprilisban volt barátnője, két éves kisfiának édesanyja vádolta meg testi sértéssel, júniusban pedig egy párizsi szórakozóhelyen ténylegesen bántalmazta akkori barátnőjét. Mindezek hatására júliusban a Diadora sportszergyártó cég visszavonta a vele kötött szponzori szerződését.

Novemberben aztán eljött az újabb birminghami kirándulás napja, az ott történtek pedig tökéletesen rávilágítanak, milyen állapotban volt Collymore ez idő tájt! Jellemző, hogy a Villa éllovasként várta a meccset, mi pedig a 12. helyen… 4-2-re nyertünk végül Fowler triplájával és Paul Ince góljával, a másik oldalon Dion Dublin duplázott és a meccs végén kihagyott egy büntetőt. Ami számunkra érdekes, hogy Stan először kis híján eltörte régi jóbarátja, Harkness lábát, de az esetet megúszta sárga lappal. A 68. percben aztán a Michael Owen ellen elkövetett szabálytalansága után már tényleg mehetett zuhanyozni. A meccs utóélete is megér egy misét. Hónapokig próbálta elhitetni a sajtó képviselőivel, hogy nem bosszú vezérelte Harkness ellen, hogy nem is tudta, hogy őt rúgja fel éppen. Akkor dőlt végleg kútba ez az álláspont, amikor John Gregory, a Villa edzője lenyilatkozta a Sunday Mirror hasábjain, számára teljesen nyilvánvaló, hogy kizárólag a bosszúvágy hajtotta játékosát. És az utolsó fejezet: ’99 januárjában kiviharzott a Villa Parkból, mikor megtudta, hogy nincs a kezdőcsapatban a Fulham ellen, az FA-kupa negyedik fordulójában. Valamikor ekkor vallotta be, hogy komoly mentális gondokkal küzd, ami miatt rendszeres kezelésre is szorul. Tavasszal több hétig feküdt kórházban, ahol mániás depressziót diagnosztizáltak nála.

Mindezek hatására Gregory átadólistára tette. Birminghamben két év alatt 61 meccsen mindössze 15 gólt szerzett, és ezek közül csak 7-et (a második évben összesen 1-et) a PL-ben. ’99-ben kölcsönben a Fulhambe került, majd óriási flopként, 2000 februárjában ingyen távozott Leicesterbe. Onnan Bradfordba, végül 2001 januárjában a spanyol Real Oviedoba igazolt. Utolsó négy csapatában összesen 32 meccsen szerzett 8 gólja van.

’99 nyarán a francia Montpellier szerette volna leigazolni, de visszaléptek, mivel hősünk nem volt hajlandó az aláírás előtt pályára lépni náluk egy edzőmeccsen. A Leicesterben eltöltött rövid idejébe viszont annyi belefért, hogy egy spanyolországi edzőtábor során egy poroltó tartalmát szétfújja a szállodájuk bárjában. Közben azért futballozott is. A hazai debütálásán mesterhármast rúgott a Sunderland 5-2-es legyőzésekor, és hozzásegítette a Rókákat egy Liga-kupa győzelemhez, bár a Tranmere Rovers (Liverpool harmadik számú csapata) elleni 2-1-re megnyert döntőben nem játszott. A Derby County ellen aztán áprilisban lábtörést szenvedett, így kihagyta a szezon hátralévő részét. Felépülése után úgy volt, hogy átveszi az ekkor távozó Emile Heskey helyét a kezdőben, de Martin O’Neill menedzser a Celticbe távozott, az utódja, Peter Taylor pedig már nem tartott rá igényt.
2001 március 7-én teljesen váratlanul jelentette be visszavonulását, mindössze öt héttel (és három lejátszott meccsel) azután, hogy Oviedoba igazolt. A klub a bulvársajtóból tudta meg mindezt, és be is perelte szerződésszegésért, sikertelenül.

Az angol válogatottban mindössze háromszor lépett pályára. Terry Venables hívta meg ’95 júniusában az Umbro-kupára. Ez egy négy csapatos (Anglia, Brazília, Svédország, Japán) torna volt az angol válogatott akkori főszponzorának szervezésében. A Háromoroszlánosok nem jutottak ki a ’94-es VB-re, a ’96-os EB-re pedig rendezőként nem kellett selejtezniük. Hogy ne maradjanak hosszú időre tétmeccs nélkül, ezért találták ki ezt a tornát. A brazilok és a japánok elleni meccsen játszott. A brazilok végül mindhárom meccsüket megnyerték, az angolok 4 ponttal lettek másodikak. Utoljára a ’98-as VB-selejtezőjében, már Glenn Hoddle kapitánysága alatt, a Moldova elleni 4-0-n lépett pályára, gólt nem szerzett.

Visszavonulása után 8 évig volt műsorvezető és szakértő a Talksporton, valamint kommentátor a BT Sportnál. 2015-ben szerződést bontottak vele, mert egy Rangers – Raith Rovers meccsen azt bírálta, hogy a nézők folyamatos vallási indíttatású bekiabálásait egyáltalán nem szankcionálta a szövetség.
Továbbra is depresszióval küzd, emellett Borderline-szindrómát is diagnosztizáltak nála. Twitter-fiókjában rendszeresen beszámol állapotáról.2005-ben szerepelt az Elemi ösztön 2-ben. Egy Kevin Thomas nevű profi labdarúgót alakított, az Ő halálával kezdődik gyakorlatilag a film.

Liverpoolban 81 meccsen 35 gólt szerzett és 16 gólpasszt osztott ki. Az említett Newcastle meccsen kívül még öt alkalommal szerzett győztes gólt, kivétel nélkül 1-0-s meccseken. Egyetlen mesterhármasát ’96 január 6-án lőtte egy Rochdale elleni 7-0-s FA-kupa meccsen, az Anfielden. Összesített mérlege 43W-20D-18L, győzelmi aránya 59,09%. A Collymore – Fowler páros 22. a klub történetében az egymásnak kiosztott gólpasszok terén, 19 góllal, 14/5 leosztásban. Az LFCTV híres, 2006-os „100 Players, Who Shook The Kop” szavazásán az 57. helyet szerezte meg.

Hihetetlen, de a Leicesterrel megnyert Liga-kupa kivételével sem a Liverpoollal, sem a többi csapatával nem nyert egyetlen kupát sem, soha! A Foresttel is a második helyen jutott fel a PL-be, tehát még egy Championship aranya sincsen…

Ez idáig próbáltam csak a tényekre szorítkozni, viszont ha megengeditek, lezárni a teljesen szubjektív véleményemmel fogom!

’95-ben Magyarországon nem sok fórum létezett még, ahol az angol fociról lehetett volna olvasni. A Labdarúgás folyóirat is megszűnt addigra. Nemzeti Sport, Képes Sport meg a Foci Magazin is talán ezekben az években ment, nem emlékszem már. Fogalmam sincs hol olvastam először, hogy leigazoltuk, arra viszont nagyon is, hogy vigyorogtam miatta napokig. Tényleg azt hittem, hogy visszatérnek a nagy sikerek, amelyeknek a végét volt szerencsém nekem is átélni. Mentségemre legyen mondva, valószínűleg Liverpoolban is ez volt az általános vélemény.

Stan Collymoreban hihetetlen potenciál rejlett ezekben az években, talán valamit sikerült is átadnom mindebből. Ő volt az új Rush, ráadásul még a régi is itt volt, Fowlerről nem is beszélve. Az, hogy az összes többi csapatrészen is lett volna mit javítani, azt hiszem fel sem merült bennem. Valószínűleg nem is voltam tisztában vele.

Aztán arra emlékszem, hogy sokkal több botrányról meg bulvárhírről olvastam, mint gólokról meg győzelmekről (bár a 4-3-as Newcastle meccsről az NS is két sorral többet írt, mint szokott). Érdekes módon a mentális problémákról, orvosi kezelésekről viszont nem esett szó, én is jóval később hallottam csak róluk. Valahogy mégis reménykedtem, biztos voltam benne, hogy ez csak átmeneti időszak, meg a magyar sajtó túlzásai. A mai információáradathoz képest elképzelni is nehéz, milyen keveset tudtunk akkor a külföldi csapatokról. Biztos voltam benne, hogy 2-3 éven belül bajnokok leszünk ezzel a támadósorral. És bár ekkor még nem tudtuk, de Owen debütálására se kellett már sokat várnunk.

A reményekből gyakorlatilag semmi nem valósult meg. A csapat középszerű maradt még jó néhány évig.

Ha ez a srác azt a pályát futotta volna be, amire predesztinálva volt, nyilván a csapat története is máshogy alakult volna ezekben az években. Minden alapot nélkülöző spekuláció a részemről, de talán a 30 évre sem került volna sor.

Stan Collymore, ha maga is úgy akarta volna, legendává válhatott volna Liverpoolban…