Macska

Javert ezúttal egy kevéssé ismert ír játékosunk történetével örvendeztetett meg minket.

Csapatunk történetében mindig is hatalmas szerepet játszottak az ír futballisták. Közel sem voltak annyian, mint a skótok, de gyakorlatilag minden korszakból fel tudunk sorolni legalább egy meghatározó játékost, aki a zöld szigeten született. Willie Donnelly kapus, arról híresült el, hogy korábbi csapatában, az FC Clydeban 21 neki rúgott büntetőből 19-et kivédett! A hőskorban jóval kisebb százalékban rúgták be a tizenegyeseket, mint manapság, de ez akkor is hihetetlen teljesítmény volt. Nálunk már nem ment neki ennyire, egyetlen szezonban, az 1896-97-esben szerepelt mindössze. Bill Lacey, a ’22-ben és ’23-ban is bajnokságot nyert csapat egyik legjobbja volt, védőként, középpályásként és csatárként is pályára lépett. Elisha Scott, a valaha volt egyik legnagyobb kapusunk pedig több, mint 21 évig őrizte a hálónkat. Steve Heighway, a ’70-es évek legendája, akinek nevét a Fields of Anfield road is megörökítette. A ’80-as évekre pedig hatványozottan igaz volt mindez. Ronnie Whelan, Mark Lawrenson, Jim Beglin, Ray Houghton, Steve Staunton vagy John Aldridge az évtized nagycsapatának meghatározó játékosai voltak. Csak felsorolásszerűen a későbbi időkből: Phil Babb, Jason McAteer, Steve Finnan, Robbie Keane, Caoimhin Kelleher. És akiről a most következő írás szólni fog: Michael Robinson.

„Michaelben azt szerettem legjobban, hogy ismerte saját maga korlátait.

Sosem képzelt többet magáról, mint amilyen valójában volt.

Nem volt nagy labdaművész, de hatalmas erő lakozott benne,

és kitartó volt. Ha volt labdarúgó,

aki nem ismert sem elvesztett labdát, sem elvesztett meccset,

az Michael Robinson volt!”

(Mark Lawrenson)

Leicesterben született 1958 júl. 12-én. David Johnsonhoz hasonlóan Ő is a Spion kopban nőtt fel, még nem volt hat éves, mikor az édesapja először vitte ki az Anfieldre.

„Blackpoolban laktuk azokban az években, szüleim egy panziót vezettek. Apám maga is profi labdarúgó volt. Minden pénteken elmentünk megnézni a Southportot, szombatonként meg vagy a Liverpoolt vagy a Blackpoolt. Pontosan emlékszem a dátumra, 1963. nov. 30-án vitt ki először az Anfieldre, a Burnley elleni 2-0-ra. Ian St. John fejelte az elsőt, Roger Hunt büntetőből szerezte a másodikat.”

Kis érdekesség: Sir Rogernek ez volt az egyetlen tizenegyesgólja a csapat színeiben! Néhány héttel később, ’64 februárjában az Arsenal elleni FA-kupa meccsen még rúgott egyet, de azt kihagyta. Sem előtte, sem utána nem próbálkozott többször. A ’60-as évek fő ítéletvégrehajtója Tommy Smith volt. Ron Yeats pedig ugyanezen Arsenal meccsen kapta liverpooli pályafutása egyetlen piros lapját.

De vissza Robinsonhoz. A Preston North Endben kezdte profi pályafutását, ’74-ben, a harmadosztályban. 4 év alatt 54 meccsen 17 gólt szerzett a színeiben, a ’78-’79-es szezonban már a másodosztályban. Malcolm Allisont, a Man City akkori edzőjét lenyűgözte a játéka és nem kevesebb, mint 750.000 fontot fizetett érte. Meglehetősen magasak voltak tehát felé az elvárások és mit tagadjuk, nem is tudott megfelelni nekik, mindössze 35 meccs/9 gól volt a mérlege. Egy évvel később alig a feléért, 400.000 fontért adták tovább a Brightonnak. De még előtte, ’79. okt. 27-én életében először pályára lépett gyerekkori kedvenc csapata ellen, amikor 4-0-ra győztünk a Maine Roadon.

„Egyértelműen a világ legjobb csapata voltak akkor, aminek meglehetősen örültem is. De profi futballistaként nyilván megváltoznak a prioritások. Másik csapatban játszottam, tőlük kaptam a fizetésemet és mindenekelőtt az Ő szurkolóikat képviseltem. Szóval az érzelmek nem számítanak ilyenkor, mindent beleadtam ellenük. Emlékszem, a meccs után azt kérdezték, hogy mit kellett volna máshogy csinálnunk, hogy megállítsuk őket. Erre válaszoltam, hogy homokzsákokkal kellett volna eltorlaszolnunk a kapunkat és puskával kellett volna egyesével lelőnünk őket… ”

Brightonban sokkal jobb teljesítményt nyújtott, a három év alatt 133 meccsen szerzett 43 gólja mindenképpen ezt bizonyítja. Csapattársa lehetett a ’70-es évekbeli legendánknak, az éppen itt levezető Jimmy Casenek, ráadásul az edzőjük az ’50-’60-as évekbeli legendánk, Jimmy Melia volt! A ’82-’83-as szezonban játszott az FA-kupa döntőjének mindkét mérkőzésén. A 2-2-re végződött első meccs után a megismételt fináléban a MU 4-0-ra győzött ellenük. A fináléig vezető úton febr. 20-án 2-1-re győztek az Anfielden. Ez volt csapatunk első hazai veresége valamelyik angol kupában 1974. nov. 12-e, a Middlesbrough elleni Liga-kupa vereség (0-1) óta. Azóta 63 veretlenül megvívott kupameccsünk volt odahaza. A győztes gólt természetesen Case szerezte, aki összesen három gólt rúgott a Liverpoolnak. A ’boro ellen Alec Lindsay, a Brighton ellen pedig Phil Neal hibázott el egy büntetőt.

Ebben az idényben egyébként egy bajnoki pontot is elcsentek tőlünk, a 2-2-es idegenbeli meccsen Michael is betalált. Az év végén aztán a Brighton búcsúzott az első osztálytól, Robinsonnak viszont ajánlatott tett a MU, a Newcastle sőt a Sevilla is. Aztán mégis máshogy alakult a sorsa:

„A Brighton elnöke, Mike Bamber meghívott a házába. Azt mondta, hogy megegyeztek egy másik klubbal, eladnak nekik. Aztán megkért, hogy tippeljem meg, kinek. Abban biztos voltam, hogy Manchesterbe nem küldenek el, erre annyit válaszoltam: Csak nem a Toffeeknak? Elmosolyodott, a szekrényhez lépett, elővett egy üveg konyakot, majd visszafordult: Nem sokat tévedtél, de nem kell az Evertonhoz menned. Maradhatsz a park túloldalán!”

 

Joe Fagan mindössze 200.000 fontot fizetett érte és Michael leigazolása volt az utolsó transzfer, amiben még Bob Paisley is részt vállalt. Egyébként már a Cityt is megkörnyékezte néhány évvel korábban, de ők nem akarták Liverpoolba engedni, inkább küldték bárhová máshova. Megérkezése után John Smith, a csapat akkori elnöke megkérdezte tőle, mennyit keresett Brightonban és mennyit szeretne itt. A válasza legendás lett:

„Ez a Liverpool Football Club! Örülök, hogy itt lehetek, azt sem bánom, ha nem fizetnek semmit. Gyerekkorom óta ide vágyom, Elnök Úr. Annyit fizet, amennyit akar!”

A poén az, hogy az elnöknek tényleg fel kellett hívnia a Brightont, hogy megtudja az ottani fizetését, mert nem árulta el. Végül persze kiderült, 1.200 font, ami akkoriban az egyik legtöbb volt a bajnokságban, talán csak Brian Robson és Peter Shilton keresett nála jobban.

Azt a mondatot, amit John Smith mondott ekkor, szintén sokat idézték azokban az időkben:

„Michael, mi itt a Liverpoolnál nem jó futballistákat szoktunk igazolni, hanem embereket, akik egyébként jól tudnak futballozni!”

A csapat Spanyolországban, La Lineában edzőtáborozott ekkor, így oda utazott utánuk. Mikor megérkezett, épp ebédeltek. Belépett az ebédlőbe, Graeme Souness pedig messziről mutogatott neki a mellette lévő üres helyre. Letelepedett mellé, a kapitány pedig ezekkel a szavakkal üdvözölte:

„Tavaly az egész évben meglehetősen kevés gólt kaptunk, ebből Te rúgtad az egyiket. Egy gonddal kevesebb, örülünk, hogy itt vagy!”

A MU elleni Charity Shielden lépett pályára először vörösben, ’83. aug. 20-án. 2-0-ra kikaptunk és meglehetősen csalódott volt miatta. Nem csoda, hiszen három hónapon belül harmadszor lépett pályára a Wembleyben, de győznie nem sikerült. Ráadásul mindannyiszor a Unitedtől kapott ki aktuális csapatával, ami tudjuk mennyire tud fájni egy vörösnek. Fagan próbálta vigasztalni, amit ekkor mondott neki, megint csak része a klub legendáriumának:

„Michael, a Charity Shild lényege, hogy játssz rajta, nem az, hogy meg is nyerd! Hidd el nekem, mi jövőre is itt leszünk, a United nem valószínű…!”

Joe meglehetősen türelmes volt vele, hiszen az első kilenc meccsén nem talált kapuba. Többször hangsúlyozta is, Michaelnek nem a góllövés az elsőszámú feladata, hanem Rush és Dalglish kiszolgálása. Ami jobban is ment neki. Így nyilatkozott a témáról:

„Ian Rush fantasztikus! Mikor felugrok, hogy lefejeljem neki a labdát, valahogy tényleg mindig hozzá kerül. Egyszerűen olvas a mozdulataimban, már akkor tudja, hogy hova fogom fejelni, mikor még én magam sem döntöttem el. Ha leülünk este vacsorázni, Rushie azt sem tudja, hogy melyik rohadt kés meg villa mire való, de a pályán egyszerűen zseniális!”

Mindemellett keményen dolgozott és a csapat játékához gólok nélkül is rengeteget tett hozzá. Így érkezett el a BEK első fordulójának visszavágója az Odense Boldklub ellen. Az első meccsen Dániában 1-0-ra győztünk, az Anfielden pedig Michael duplázni tudott a végül 5-0-ra végződött meccsen. Érdekes sztorit mesélt az első góljairól és Fagan pszichológiai érzékéről az lfchistorynak:

„A meccs reggelén Ronnie Moran szólt, hogy a főnök látni akar. Ahogy sétáltam az irodája felé, arra gondoltam, hogy nyilván nem játszom este, amit el is fogadtam volna. Aztán mikor odaértem így szólt: Michael, reggel, miközben a feleségem olvasta az Echot, főztem egy teát és arra gondoltam, hogy kihagylak ma este. De továbbra is úgy gondolom, hogy aranyat érsz a csapat számára! Most megyek, elmondom a sajtónak az esti kezdőt, csak gondoltam előtte megmutatom neked. Erre egy papírlapot nyomott a kezembe, amin 1-től 11-ig szerepeltek a számok, de mindegyik üres volt, csak a 10-es mellett szerepelt az én nevem. Majd folytatta: Így állunk fel ma este. Te és még tíz másik ember! Aznap végre betaláltam, kétszer is!”

Ez a meccs egyébként valami másról vonult be elsősorban csapatunk történelmébe! 1976 okt. 23-a- és 417 lejátszott meccs után Phil Neal először hagyott ki mérkőzést! Hol másutt, mint az Old Traffordon sérült le négy nappal korábban, és még ki is kaptunk 1-0-ra… A mai napig csapatunk rekordere a megszakítás nélkül lejátszott meccsek számában!

Okt. 5-én a Liga-kupában is megszerezte első gólját a Brentford 4-1-es legyőzésekor, tíz nappal később pedig elérkezett pályafutása legnagyobb mérkőzése. Az Upton Parkban vertük bajnokin 3-1-re a West Hamet, az Ő klasszikus mesterhármasával. Ráadásul tökéletes mesterhármas is volt, hiszen az elsőt fejjel, a másodikat bal-, a harmadikat pedig jobb lábbal lőtte. Szegény Billy Bonds, a West Ham legendája ezen a meccset lépett pályára 700. alkalommal a Kalapácsosok mezében, de a showt más vitte el. A mérkőzésen viszont történt valami, amivel az ünnepelt akár fair play díjért is folyamodhatott volna. A 64. percben összerúgott Craig Johnstonnal, és bár a szitu teljesen ártalmatlan volt, egy pillanatra a földön maradt. S mivel Skippynek már volt egy sárgája, a játékvezető kiállította. Ekkor történt, hogy nem csak a mieink tiltakoztak az ítélet ellen, de maga Bonds is megpróbált hatni rá, mondván nem volt sárgás az eset. Sikertelenül, Johnston mehetett zuhanyozni, de Bonds tette utólag is megsüvegelendő. A meccs előtt egyébként a West Ham még vezette a tabellát, mi pedig csak hatodikak voltunk. Nov. 6-án, az Everton 3-0-s legyőzése után álltunk először az élre, aztán már ott is maradtunk.

Volt egy babonája, ami épp ehhez a meccshez köthető:

„A West Ham meccs délelőttjén Graeme elkapott, hogy gyere, megyünk vásárolni. Tudni kell róla, hogy imádott divatosan öltözködni, követte is a trendeket. Én meg nem igazán. Elvitt egy butikba, ahol megint jól bevásárolt, én meg végül vettem magamnak egy csokornyakkendőt. Aztán este mesterhármast rúgtam, így szokásommá vált a dolog. Egész pályafutásom alatt, minden egyes későbbi meccsem előtt vettem egy nyakkendőt. ”

A bajnokságban ezután betalált még az Everton, a Spurs és a QPR, a Liga-kupában a Brentford és a Wednesday, az FA-kupában pedig a Newcastle ellen. A Liga-kupa döntő mindkét mérkőzésén csereként áll be az Everton ellen. Az első meccs 0-0 lett a Wembleyben, a másodikat Graeme Souness góljával nyertük 1-0-ra a Maine Roadon.

Az FA-kupából januárban a Goldstone Groundon estünk ki, miután 2-0-ra kikaptunk. Ezzel a Brighton lett az angol futball történetének második csapata, amelyik egymást követő két évben is kiverte a Liverpoolt az FA-kupából. Az első az Everton volt még 1905-ben és 1906-ban. Ráadásul a kupadöntők kivételével ez volt az első alkalom, hogy egy másodosztályú klub élő televíziós meccsen szerepelt Angliában.

A BEK-ben gyakorlatilag minden meccsen játszott, pályán volt az Athletic Bilbao, a Benfica és a Dinamo Bukarest ellen is. A legfontosabb meccsen, a római döntőben, 1984 máj. 30-án a hosszabbításban, a 97. percben állt be Kenny helyére és bár nem került rá sor, elvileg a hatodik 11-esre Ő volt kijelölve. Érdekes, hogy Fagan annyit mondott nekik a lefújás után, hogy bármi is lesz, én büszke vagyok rátok, majd otthagyta őket. A csapat így a kapitány Souness köré gyűlt és Ő jelölte ki a végrehajtókat Nicol – Neal – Souness – Rush – Kennedy sorrendben. Tőlünk Nicol, a Rómából két regnáló világbajnok, Bruno Conti és Francesco Graziani hagyta ki, így negyedszer is felültünk Európa trónjára. A meccs egyébként 1-1-re végződött, Roberto Pruzzo egyenlítette ki Phil Neal gólját. Neal ezzel nem csak az egyetlen, négyszeres BEK győztesünk, de az egyetlen, aki két döntőben is betalált (’77-ben büntetőből vette be a Mönchengladback kapuját). Bár nem sokkal marad el tőle Alan Kennedy sem, aki ’81-ben győztes gólt szerzett a Real Madrid ellen, ’84-ben pedig Ő lőtte a mindent eldöntő 11-est.

Annyi személyességet engedjetek meg, hogy 10 évesen ezen a meccsen dőlt el az én sorsom is. Ez a nap óta szurkolok a Liverpoolnak… 😊

Michael egy kedves történetet osztott meg az lfchistoryval a döntő után történtekről:

„Aki látta a meccset az tudja, hogy elég nyílt sisakkal játszott mindkét csapat a hosszabbításban, egyikünk sem akarta a tizenegyesekre bízni a dolgot. Kivéve Brucet! Ő ott húzta az időt, ahol csak tudta, mindenképpen büntetőt akart védeni. Azóta persze tudjuk, hogy igaza lett. Nekem pedig a lefújás után egyszerűen csak szegény Graziani járt az eszemben. Római születésű volt, az élete volt az AS Roma. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehetett neki a kihagyott büntető és a saját stadionban elvesztett döntő. Valahogy sikerült megszereznem a telefonszámát és mivel a feleségem tudott kicsit olaszul, megkértem, hogy hívjuk fel. Hihetetlenül hálás volt ezért. 2009-ben szintén a Stadio Olimpicoban játszották a BL-döntőjét, amin a Canal+ kommentátoraként vehettem részt. Egyszer csak a nevemen szólított valaki. Megfordultam és egy magas, kopasz fickót láttam. Kellett pár pillanat, mire felismertem Francescot, hiszen 25 éve nem találkoztam vele. A következő pillanatban régi jó barátokként öleltük meg egymást.”

S ha már Bruce! Köztudott volt róla, hogy az edzéseken soha nem állt be a kapuba, inkább a lövéseket gyakorolta, a kétkapuzások során is mindig csatárt játszott. Állítólag nem is rosszul. „A meccsen muszáj beállnom, edzésen nem fogok!” ismételgette. Viszont így kellett helyette egy kapus, ami a vizsgált idényben általában hősünk volt. Az egyik edzésen aztán egy lövést – hogy kiét, az már a feledés homályába veszett – macskaügyességgel tornázott ki a felső sarokból. Innen a beceneve: Macska. Sok egykori csapattársa még évekig így szólította.

A következő idény már finoman szólva sem róla szólt. Nyáron érkezett az Ipswichtől John Wark, a Lutontól pedig Paul Walsh a támadók közé, így eleve megpecsételődni látszott a sorsa. Walshie volt egyébként az, aki a hazai debütálásán, a West Ham ellen 14 mp alatt betalált. Michael viszont mindössze tízszer lépett már csak pályára és egyetlen gólt szerzett, a Stockport County ellen a Liga-kupában, az Anfielden. Pályán volt egyébként okt. 12-én a Tottenhamtől a White Hart Lanen elszenvedett 1-0-s vereségkor is, amely meccs arról híresült el, hogy Kenny Dalglish a kispadon kapott csak helyet és nem is állt be aznap. Amióta Liverpoolban volt, ez volt az első ilyet eset. Fagan egyébként úgy nyilatkozott róla később, hogy „életem legnagyobb baklövése volt”.

Utolsó mérkőzését vörösben Tokióban játszotta, az argentin Independiente ellen, a Világkupa (a Klub VB elődje) döntőjében elszenvedett 1-0-s vereségkor, dec. 9-én. A hónap végén aztán a QPR-ba szerződött.

„Mikor utaztunk Tokióba, akkor gondoltam végig, hogy liverpooli pályafutásom holtvágányra jutott. Október óta nem léptem pályára és nem is tűnt úgy, hogy változna a helyzet. A Világkupa döntő előtt aztán félrehívtam Joet és rákérdeztem a dologra. Azt mondta, hogy a hozzáállásommal tökéletesen meg van elégedve és szeretné, ha maradnék, de megértette az álláspontomat és megengedte, hogy tárgyaljak másokkal. A QPR nyilván nem volt álmaim csapata, de 27 évesen játszani akartam és ott nagyobb esélyt láttam erre. Ráadásul Graeme is nyáron költözött Genovába a Sampdoriához, ami szintén inkább a váltás felé terelt.”

Londonban aztán három évet húzott le, és 58 meccsen mindössze 6 gólt rúgott. Viszont pályán volt ’86. márc. 5-én, amikor a Queens Park 2-2-es döntetlent ért el az Anfielden a Liga-kupa elődöntőjének visszavágóján. Mivel az első meccset 1-0-ra megnyerték, így ők jutottak be a döntőbe. ’67-ben egyszer már elhódították a serleget, így történetük legnagyobb sikerének megismétlésében bíztak. De hősünket újra utolérte a Wembley-átok, az ekkor szintén az első osztályban szereplő Oxford United simán, 3-0-ra megverte őket. Michael Robinson ötször lépett pályára az angol foci szentélyében, de sosem sikerült győznie. Elveszített ott egy FA -kupa döntőt, egy Liga-kupa döntőt és két Charity Shieldet is. A ’84-es Liga-kupa győzelmünkkor is ugye a második meccsen vertük meg az Evertont, ami már a Maine Roadon volt…

’87. januárjában aztán a spanyol Osasunához igazolt, ami nyilván hatalmas változást hozott az életében. Karrierje ekkor már a vége felé közeledett, de új hazára talált a hispánoknál, Madridban telepedtek le a feleségével. Pamplonában végül 61 meccsen 12 gólt szerzett és elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy Sammy Lee is odaigazolt. Az első év végén alig kerülték el a kiesést, de Sammy csatlakozása után az 5. helyen végeztek, ami akkor a klub történetének legjobb eredménye volt. Később Steve Mcmanaman Madridba kerülésében is rengeteget segített, Macca amolyan mentoráról beszél róla azóta is.

Mesélt egy vicceset is a Spanyolországba szerződéséről:

„Mikor megtudtam, hogy Osasunában fogok játszani, megpróbáltam megkeresni a térképen. S mivel nem találtam, azt hittem, hogy egy jelentéktelen kisvárosba megyek. Már ott voltam mikor rádöbbentem, hogy Osasuna csak a csapat neve, a várost Pamplonának hívják…”

Miután felhagyott a labdarúgással a spanyol királyi televíziónál helyezkedett el. A ’90-es VB-n a TVE-nél dolgozott kommentátorként. A Canal+ TV hálózat ’91-ben alakult és felkérték egy TV show vezetésére. Ez volt az El dia despues, gyakorlatilag a Match of the day spanyol változata, amit végül 14 évig vezetett. Ezt követte az El informe Robinson, egy másik magazinműsor és a vasárnap esti meccsek kommentálása. 2005-ben történt, hogy a Chelsea elleni BL-elődöntő visszavágóját közvetítette és a lefújás pillanatában hatalmas YEEES-t üvöltött a mikrofonba, majd élő adásban el is sírta magát. Az egész ország hallotta. Szerencsére a kollégája vette a lapot, és annyit mondott, hogy a Liverpool a döntőbe jutott, Michael pedig itt van mellettem, de úgy zokog, hogy nem tud megszólalni… 😊 Tudjuk, hogy Spanyolországban szinte vallásos áhitat övezi a futballt, így ez az eset csak még közelebb hozta Őt a hallgatóihoz.

Elnöke volt az Ibériai Rugby Szövetségnek, a Canal+ megbízásából rendszeresen részt vett a világbajnokságokon és a Hat Nemzet Kupáján is.

Később szinkronszerepeket is vállalt, többek között az Ő hangján szólalt meg spanyolul a Shrek 2-ben a Csúnya Mostohanővér.

Az ír válogatottban 1980 és 86 között 24 mérkőzést játszott és 4 gólt szerzett. Ciprus, Hollandia és Franciaország ellen a ’82-es VB-, Izland ellen pedig a ’84-es EB selejtezőjében.

Michael Robinson mindössze másfél évet töltött Liverpoolban, de ’84-ben így is megnyerte a BEK-et, a bajnokságot és a Liga-kupát. 52 meccsen 13 gólt rúgott és 9 gólpasszt osztott ki. Mérlege 28W, 15D, 9L, győzelmi aránya 53,85%. Mark Lawrensonnal a Prestonban, a Brightonban, Liverpoolban és az ír válogatottban is együtt játszottak.

2018-ban jelentette be, hogy gyógyíthatatlan melanómát diagnosztizáltak nála, és sajnos 2020. ápr. 28-án elvesztette a harcot. Rafael Nadal is méltatói között volt:

„Nagyon szomorú ez a nap, Michael egy volt közülünk. Akármilyen boldogság ért minket a sport által, azt mindig az Ő hangján hallottuk. Mindent nagyon köszönünk neki!”

’22. decemberében, Pelé halálakor terjedt el ez a kép a neten. Halott legendák, köztük Michael Robinson várják a Fekete Gyöngyszemet odafent. Igazán illusztris társaságba került. Balról jobbra: Luis Aragones, Paolo Rossi, Alfredo di Stefano, Eusebio, Maradona, Lev Jasin, Johan Cruyff, Socrates, valaki és Robinson. És most segítsetek! Egyszerűen nem ismerem fel az utolsó előttit, Socrates és Michael előtt. Valaki esetleg?