Parádés útinapló

Ekiyekit szerencsére elkerülték a tragikus események, jöjjön egy beszámoló az ünnep felhőtlen részéről:

Április 28.

Megjelenik a hír: május 26-án lesz a bajnoki címet ünneplő buszos felvonulás, avagy parádé. Némi sóhajtozás után egyeztető családi tárgyalások indulnak a rendezvényen történő megjelenés szükségességéről, illetve lehetőségéről. Hosszas beszélgetés után megszületik a végső döntés: most vagy soha, mindhárman!

Április 29.

Mégsem megyünk! Sajnos nem lehet megszervezni az utat úgy emberi áron és időpontokkal, hogy május 27-én délutánra biztosan hazaérjünk. Márpedig úgy kellene, mert lányommal megyünk az Iron Maiden pesti koncertjére, jegyek már rég a zsebben, ki nem hagyható az élmény, tehát parádé off.

Április 30.

Mégis megyünk! Mivel feleségem a legjobb Liverpoolt idéző módon továbbra sem adja fel a kutatást a kiutazási lehetőségeket illetően, ezért éjszaka 23 óra körül megvan a megoldás. Egyszerű, mint a zseniális dolgok általában: Budapest-Milánó-Liverpool kifelé, Liverpool-Katowice-Varsó-Budapest hazafelé. Az út végén elvileg 11 körül Budapestre érünk, onnan délre haza, így ha szükség lenne rá, még egy laza alvás is belefér estig, a koncert kezdetéig. Mindez emberi áron, laza csatlakozásokkal: fantasztikus! Szálláskeresésben is jók vagyunk: bár a városban nincs félmillió forint alatt szoba (egy éjszakára!), sikerül a közeli Saint Helensben találni helyet 25 (!!!) fontért! Gyorsan lefoglalom, majd azzal a jóleső tudattal térünk nyugovóra, hogy mi vagyunk a világ királyai.

Május 15.

Elektronikus vízumkérelem intézése. Applikáció simán települ, minden lépést meg tudunk tenni (bár némelyiket csak többszöri nekifutásra), jön a visszaigazolás, hogy oké, majd üzennek, ha lesz eredmény: ez maximum 2-3 munkanap.

Május 17.

Némi aggodalom felhőzi mindig optimista orcánkat: mikor lesz már eredménye a kérelemnek? Nem kéne kicsúszni a határidőből, szedjék össze magukat az angol hivatalok, cseréljenek posztra, hozzanak be még egy csatárt vagy valami: hajrá!

Május 19.

Felfedezem, hogy a kérelmet visszaigazoló első e-mail után (kvázi ahhoz ragadva) már 17-én megüzenték, hogy mehetünk, minden rendben! Arcomon magabiztos mosollyal újságolom el a családnak, hogy minden frankó, nem kell kishitűnek lenni, hát mondtam én! Öröm, boldogság, izgalom és tervezgetés, hogy mi mindent fogok megmutatni Nekik a városban. Közben bevesznek abba a Messenger csoportba, ahol hasznos infókat osztanak meg egymással az ott élő, illetve oda utazó magyarok – ezért külön köszönet Béres Attilának!

Május 24.

Mindenféle becsekkolások előre: egyedül a Katowice-Varsó visszafelé utat nem sikerül megugrani, mivel lengyel testvéreink légitársasága valami rejtélyes okból csak az utazás előtt 36 órával engedi a bejelentkezést. Sebaj, majd a helyszínen!

Május 25.

Hajnal 2 órakor kelés, 3 körül indulás, 4-re reptér. Sima parkolás, belépés, 5:50-kor indul a gép, gond nélkül Milánóba érünk fél 8-ra. Az első gyanús jelek itt tűnnek fel néhány vörös mezes szurkoló képében – és a mezeken bizony a Liverpool klubcímere látható, tehát ők is oda tartanak! Fél 11-ig elütjük az időt, akkor indul a járat Liverpoolba, ahol végül helyi idő szerint 12 körül landolunk. A belépésnél útlevél- és vízumellenőrzés, a derék vámtiszt háromszor vakkantja el kérdését a fülükkel vadul radarozó magyaroknak, mire kibogozzuk, hogy arra kíváncsi, milyen útvonalon jöttünk. Elmondjuk, megnyugszik. Továbbhaladásunk után röpke kiselőadást tartok a napokban angolból emelt szintű érettségit 90% körüli eredménnyel tevő lányomnak a scouse akcentusról. Úgy tesz, mint akit érdekel: udvarias gyermek.

Busszal be a városba, városnézés, majd ki a stadionhoz – ez a terv. Elindulás, nézelődés. Az első felismerés: ez a város imádja a csapatát és hihetetlenül büszke rá! Erre utal, hogy rengeteg ablakban lóg zászló, sál, felirat – könyvelem el mosolyogva. Aztán valahol 11 mezt látok egy ház ablakaiba kifüggesztve, és már erősen vigyorgok. Amikor jön a menyasszonyi ruhákat áruló bolt, ahol a fehér tüllökön és selymeken kívül a próbababák mind (!) vörös sálat is viselnek, ott már fülig ér a szám: jó lesz ez!

Közben módosítunk az eredeti elképzelésen: mozogjunk a tömeggel ellentétesen, tehát először menjünk ki a stadionhoz (még a szurkolók előtt), vásároljunk ott a boltban 1-17 db. szuvenírt, majd nyomás szép kényelmesen a szinte üres városba nézelődni – szólalt meg a bennünk élő Napóleonba oltott Nagy Sándor. Zseniális elképzelés, egy bagatell dolgot hagytunk ki a számításból: azt a mindössze pártízezer embert, akik eléggé el nem ítélhető módon már ott voltak a stadionnál! Vörösök mindenütt órákkal a meccs előtt, illetve füst és éneklés, hatalmas hangulat, mosolygás mindenütt. Megnyugtatom a családot, hogy itt udvarias emberek élnek, tehát be tudunk jutni a szurkolói boltba bikacsök és szamurájkard használata nélkül is belátható időn belül. Elhiszik, és nem kezdenek ilyen tárgyakat keresni az utcai árusoknál. Mondjuk ilyesmiket nem is látnak, cserébe van 274 különböző mintájú sál, zászló és mindenféle mütyür. Mi lehet benn? Ugyanez, csak még több! Miután valóban sikerül bejutni, elveszünk a forgatagban. Óra múltán csapzottan, de elégedetten fizetünk ki mindenféle tervezetten vásárolt és váratlanul hozzánk kívánkozó dolgot, majd távozunk.

A stadion körül még több ember énekel, kiabál, ünnepli a csapatot. Az égen megjelenik egy repülő, amely gratuláló feliratot húz maga után: komoly üdvrivalgás fogadja. Közben elhatározzuk, hogy megtekintjük azt a szobát, ahol legutóbbi látogatásom idején laktam. Ez a stadion melletti benzinkút (és vegyesbolt) mögött van, a Sandonnal szemközt. Príma ötlet, egyetlen gyenge pontja, hogy az épületet bontják, és be lehet látni a belsejébe. Egészségemre mindig nagy figyelmet fordító családomat biztosítom arról, hogy ez a hely legutóbb még nem volt ilyen huzatos, így megkönnyebbülten távozhattunk.

Mivel teljesen reménytelennek tűnik visszafelé közlekedni, így elkezdünk déli irányban enni- és innivaló után nézni. A helyzet nem túl biztató, minden hely tele, pláne, hogy a meccs is megy. Flat Iron, The Cabbage és a többi egység sem fogad már – végül elnavigálunk egy külvárosi McDonald’s-ba. Itt végre van hely, leülünk, eszünk, iszunk és elhatározzuk, hogy (nap vége közeledvén) szálláshelyünkre hajtatunk. Ezt legjobban a Lime Street-en lévő állomásról tudjuk megtenni, így odamegyünk busszal. Jegyvásárlás, késő vonat (ez mindenütt a világon ilyen, szeder?), rengeteg szurkoló, lassú haladás. Lányom és feleségem máshol ül, nekem sikerül lehuppanni egy négyes ülés egyik részére: mellettem egy enyhén illuminált, 60 körüli, tetovált, vörös hajú hölgy, míg velem szemben hasonló életkorú férfiak. A vonat indulása után sajnos a hölgy elkezd beszélgetni a mögötte ülő gyermekekkel, amit azonban csak hátra fordulva tud megtenni, minek következtében szúrós könyökével folyamatos bordaszámlálást tart nálam. Amikor ezt nem csinálja, akkor az asztalra borulva bóbiskol picinkét. A szemben ülő helyi férfiak széles vigyorral honorálják a mutatványt, majd beszédbe elegyedünk. Mikor megtudják, hogy Magyarországról jövök, egyből megegyezünk abban, hogy a 2026-os budapesti BL döntőben a Liverpool lesz az egyik résztvevő, és ott találkozunk majd.

Saint Helensbe érvén a vasútállomástól három percre találjuk meg szállásunkat. Szállásadónk magyar és itt nyer értelmet menet közben érkezett üzenete, mely szerint a nappaliban kell megszállnunk, mivel sajnos két szoba is elesett a vendégekkel folytatott harcban. Az egyikben elromlott a fürdőszoba, és bár a szerelő pénteken szétszedte, de jó szaki módjára ott is hagyta, mondván, hogy majd hétfőn bejezi. A másikat egy kedves vendég kapta szét, valószínűleg bemindenezve, így végül marad nekünk a házigazda nappalija, melyben három televízió, egy felfújt, földre helyezett, nagyméretű matrac, egy ágy és a házigazda személyes cuccai vannak. Értékeltük erőfeszítését, ahogy megoldotta a nem egyszerű helyzetet, de ha egy normális szoba és a szállása közötti különbséget zongorázni tudnám, már a hangszer Kevin Keeganje-ként emlegetnék nevem. Mindegy, jó fejek voltunk, így nem értékeltük a szobát később a Bookingon sem – mindenkinek jobb így. Gyors tisztálkodás után alvás, azzal a boldog tudattal, hogy reggel viszonylag korai kelés és helyszínkeresés jön majd.

Május 26.

Reggel ébredés, azzal a felismeréssel, hogy a matrac az éjszaka során leengedett lányom és feleségem alatt. Abban maradunk, hogy mindent meg kell tapasztalni egyszer, ezen tehát már túl is vagyunk! Mosdás, reggeli, majd a fürdőszobát javító mester érkezése fokozza a felvonulásra indulás élményét. Irány az állomás, vonat szokásos módon késik, cserébe szokásos módon tele van 3-93 év közötti szurkolókkal. Lime Street, vasútállomás: vörös hömpöly mindenfelé! Mezek, zászlók, sálak, sapkák, melegítők, nadrágok, sportszárak, cipők mind a csapat színeiben pompázva, és széles mosoly mindannyiunk arcán.

A lehetséges stratégiák közül végül azt választottuk, hogy kimegyünk a parádé kezdő állomásához az Allerton Maze környékére, ott ünneplünk, majd huncut módon beelőzve a menetet valahol a végéhez csatlakozva duplikáljuk az élményt. Ehhez kezdésként mindössze annyit kell tennünk, hogy busszal Liverpool déli részére megyünk – igen ám, de város kezd bedugulni, pedig még dél sincs, a felvonulás pedig fél 3-kor indul! Semmi gond, érkezik egy járat, arra felszállva araszolunk, ameddig lehet, aztán pedig gyalog közelítjük meg a célt. Útközben betérünk pár szendvicsért egy kisboltba, majd elfogyasztásuk után eljutunk az Allerton Oak nevű vendéglátóipari egységbe, ahol masszív telt ház és a Radio Ga-Ga Alissonra fazonírozott változata fogad bennünket. Bár sörhöz itt nem jutunk, mégis megvidámodva távozunk, alkalmas leshelyet keresve a vadászathoz. Ezt végül kicsit arrébb, a Queens Drive környékén találjuk meg, ahol már emelkedett a hangulat: alkalmi kórusok éltetik a csapatot, a balesetvédelmi szabályok teljes megszegésével gyermekek másznak ki az ablakokon, hogy helyet foglaljanak a párkányokon, jobb kilátásban reménykedve. Az aggódó szülők ebben nemhogy nem akadályozzák, hanem inkább segítik őket, bizonyára a gyermekvédelmi szakemberek lelkes asszisztálásával.

Bár az eső lelkesen szitál, ez senkinek nem szegi kedvét. Aztán egyszer csak eláll az égből hullás, mert megindul a földi vonulás: jönnek a buszok! Hihetetlen hangulat, büszkeséggel vegyes kollektív öröm, némi (szerencsére nem sok) füst, és megérkeznek a játékosok a stábtagokkal. Bár ez még csak a menet eleje, máris szemmel láthatóan igyekeznek jól megmerítkezni a hangulatban: legtöbbüknek sikerül is. Hihetetlen szeretethullám veszi őket körül, amit alaposan ki is élveznek a lassú gurulás közben. Rengeteg fotó, videó készül, aztán ők lassan tova, mi pedig elindulunk tervünk második részének végrehajtására.

Nyilván újra elered az eső, de ez senkit nem zavar. Az picit jobban, hogy a továbbra is bedugult városi közlekedés miatt gyalog kényszerülünk megindulni a második számú úticélhoz. Ekkor váratlan szerencse ér minket: befut egy helyi járat, amin rajtunk kívül a Liverpool University Férfikara és Mazsorettcsoportja utazik! A fiúk nagyszerű hősökről, illetve a legyőzött ellenfelekről szóló klasszikus középkori dalokkal dobják fel a hangulatot, melyeket a lányok a szűk helyen is látványos mozgásokkal egészítenek ki. Úgy tűnik, több művészeti ágban (mozgás, tánc, ének) is életünk nagy élményével gazdagodunk itt, hát nem is bánjuk a lassú haladást!

Sajnos minden jó véget ér egyszer, így ez is: a fiúk és lányok célba érve leszállnak a buszról, hogy együtt vagy külön, de mindenképpen még sok embernek okozzanak vidám perceket. Beérve a központba tűnik fel, hogy eddig a délelőtti szendvicseken kívül még nem nagyon ettünk, így a központban keresünk egy félreeső kebabost, ahol alaposan bepakolunk, majd továbbálunk egy pubba, némi sört legurítani. Ez sikerül is, és mivel mind a négy kivetítőn a felvonulás megy, hamar feltűnik, hogy a hatalmas tömeg miatt esélyünk nincs a menet vége felé jó helyet találnunk. Végül maradunk a biztonságos (és száraz) helyen, így lemaradunk a menetet beárnyékoló autós esetről: akkor mi már a reptérre vezető buszon ülünk, hogy aztán a gépet elérve a Maiden koncertet is megcsípjük Budapesten – de ez már egy másik történet, kakaóstól, mindenestől.