A hatszámjegyű tinédzser

Folytatódik Javert korábbi játékosokat bemutató sorozata, ezúttal Leicester ellen többször is villogó csatárunkkal.

Köztudott, hogy Bill Shankly ’59-ben a másodosztályban vette át a csapatot. Innen ’62 nyarán jött össze a feljutás, ami egy igazi sikerkorszak kezdetét jelentette! ’64-ben és 66’-ban bajnok lett a csapat, ’65-ben pedig megnyerte a klubtörténet első FA-kupáját. A következő évben a KEK-döntőjéig menetelt, ahol végül hosszabbítás után maradt alul a Borussia Dortmund ellenében. Ez a csapat futott ki a Hampden Park füvére: Tommy Lawrence – Chris Lawler, Tommy Smith, Ron Yeats, Gerry Byrne – Peter Thompson, Gordon Milne, Willie Stevenson, Ian Callaghan – Roger Hunt, Ian St. John. Nagyobb szerep jutott ezekben az években még Geoff Strongnak, Alf Arrowsmithnek, Jimmy Melianak, Alan A’Courtnak, Gordon Wallacenak, Bobby Grahamnek és a későbbi edzőlegendánknak, Ronnie Morannek is. Ezt a gárdát a közbeszéd azóta is a „Shankly első nagy csapata” néven illeti.

Az évtized második fele azonban a csapat újjáépítéséről, a kiöregedő játékosok helyére szerződtetett ifjoncok beépítéséről szólt. Mindössze Lawler, Smith és Callaghan maradt még hosszú ideig alapember, Yeats, Thompson és St. John ’71-ben távoztak, a többiek még ’70 előtt. Olyan játékosok, későbbi legendák érkeztek ekkor, mint Ray Clemence, Emlyn Hughes, Alec Lindsay, Larry Lloyd, Steve Highway, John Toshack vagy Alun Evans. Utóbbiról fognak szólni a most következő sorok!

„Tudom, hogy Alun nem azt a pályát futotta be nálunk,

amit mindannyian vártunk tőle,

de egyetlen pillanatig sem bántam meg,

hogy a csapatba hoztam!”

(Bill Shankly)

Kidderminsterben született 1949. szept. 30-án. A közeli Wolverhamptonban lett igazolt labdarúgó, az első osztályban 1967 őszén mutatkozott be. Nov. 25-én lépett pályára először az Anfielden; Ő rúgta csapata gólját a 2-1-es vereségükkor. Shanklyt lenyűgözte a fiatal támadó, akivel Ron Yeats 90 percen keresztül alig tudta tartani a lépést. A Liverpool megfigyelői innentől kezdve megszokott vendégek lettek a Molineuxban. Végül egy évvel később, ’68 szeptemberében, néhány nappal 19. születésnapja előtt igazoltuk le 100.000 fontért, így ő lett a brit futball történetének első hatszámjegyű tinédzsere! (Csak összehasonlításképpen a többi érkező életkora és ára: Clemence, 18, Scunthorpe, 18.000 font; Hughes, 19, Blackpool, 65.000 font; Lindsay, 21, Bury, 67.000 font; Lloyd, 20, Bristol, 50.000 font, Toshack, 21, Cardiff, 110.000 font). Kellett mindehhez az is persze, hogy ezen a nyáron Shanks eladja 80.000 fontért Coventrybe azt a Tony Hateleyt (a ’80-as évek válogatott csatárának, Mark Hateleynek az édesapja), aki ’67-’69 között 56 mérkőzésen 28 gólt rúgott vörösben, tehát egyáltalán nem teljesített rosszul. De Bill úgy látta, hogy stílusa nem illett a csapat játékába, így mást keresett helyette.

Alun Wolverhamptonban mindössze 22 meccset játszott, és négy gólt szerzett. Shanks egyébként a fiatal Dennis Lawt, a MU skót sztárját ill. saját bálványát, a ’40-’50-es évek csatárát, Tom Finneyt látta benne.

„Minden hihetetlenül gyorsan történt. Emlékszem, a leendő apósom kocsijában ültünk, útban Liverpool felé, mikor először gondoltam végig, hogy mi is történik velem. Aztán egyszer csak ott voltunk, s mikor az elnök, Sidney Reakes megkérdezte, hogy hogy érzem magam, csak annyit tudtam válaszolni neki, hogy nagyon éhes vagyok! ”

A sztori többi része legendás lett. Állítólag Reakes annyit mondott neki, hogy parancsolj, itt a szerződési díjad. Majd megterítettek neki, ott helyben az irodában!

Nem sokkal ezután, hogy kifejezze háláját Shankly felé, annyit mondott neki, hogy köszöni a bizalmat, megpróbál minél előbb továbblépni a tartalékok közül. Erre Bill leordította a fejét, hogy milyen tartalékok, a rohadt első csapathoz szerződtettelek! Szombaton Leicester, készülj!
Viccesen teltek a napok akkoriban Liverpoolban…

A szerződés aláírásának másnapján a csapat elrepült Bilbaoba, a Vásárvárosok-kupája (az UEFA-kupa és az Európa Liga elődje) első fordulójának első mérkőzésére. Még Alun nélkül. 2-1-es vereséggel, vagyis bizakodó hangulatban tértek haza. Szept. 21-én pedig eljött debütálásának napja, nem is akármilyen meccsen!  A Leicester érkezett az Anfieldre és a 12. percben már 4-0-ra vezettünk, hősünk is megszerezte első gólját vörösben. A Rókák kapusa egyébként a fiatal Peter Shilton volt. A meccs előtt történt, mikor épp melegített, hogy odaugrott mellé egy szurkoló, felemelte a kezét, a Kop pedig elkezdte éltetni őt. Ez bevett szokás volt akkoriban, a szurkolók ilyen formában üdvözölték az új igazolásokat.

„Mindenre számítottam, csak erre nem. Őrülten izgultam, csak az járt a fejemben, hogy nehogy bármilyen hibát vétsek. Erre egyszer csak megjelent mellettem egy srác elkapta a kezemet és elkezdett húzni a Kop felé!

Egy héttel később épp a Molineuxban volt jelenése a csapatnak, a 6-0-s győzelemből egy duplával vette ki a részét. Itt szintén különös élményben részesült, ezúttal a helyi szurkolók által. A stadion ugyanis egy emberként énekelte neki a The Scaffold Thank you very much c. számát, Thank you Alun Evans szöveggel.

„Sosem voltam túl szentimentális, nem jelentett gondot, hogy épp a Wolvessal játszottunk. Ugyanolyan volt, mint bármelyik másik meccs. Azt hiszem, hogy pont a racionális gondolkodásom miatt tudtam elviselni a 100.000 font okozta terhet, ezért nem nyomott agyon a tét soha!”

A következő héten végig pályán volt a Bilbao elleni 2-1-es visszavágón. Ez volt az utolsó év egyébként, amikor még nem számítottak az idegenben lőtt gólok, és már nem írtak ki harmadik mérkőzést sem. Pénzfeldobással döntötték el a párharcokat. A szerencse a Bilbaonak kedvezett, ők jutottak a második fordulóba. (’65-ben, a BEK negyeddöntőjében volt már részünk ilyenben, mikor is az 1. FC Köln ellen idegenben és odahaza is 0-0-ra végeztünk, a harmadik mérkőzés pedig 2-2 lett Rotterdamban. Ekkor viszont nekünk kedvezett az érme, és jutottunk az elődöntőbe.)

Nem sokkal ezután betalált a MU és Newcastle ellen is. Az első kilenc meccsén összesen öt gólt szerzett, vagyis több, mint reményteli volt az indulás. Úgy nézett ki, hogy a már igencsak kiöregedőfélben lévő Roger Hunt pótlásával nem lesz gond. A következő harminc találkozón viszont csak két gól jött neki össze, ráadásul áprilisban a Highfield Roadon, a Coventry ellen ki is állították.

A következő fordulóban aztán Don Revie Mighty Leedse látogatott az Anfieldre. A helyzet úgy állt, hogy ha legalább egy pontot szereznek, azzal az élen maradnak és jó eséllyel bajnokok lesznek, győzelem esetén viszont mi vettük volna át a vezetést. A vége 0-0 lett, a beszámolók szerint a Leeds abszolút megérdemelten nyerte története első bajnoki címét akár ezt a meccset, akár az egész évadot nézzük. A játékosaik idegenben, pont a nagy rivális otthonában voltak kénytelenek ünnepelni, és a visszaemlékezések szerint meglehetősen feszélyezte őket az Anfield hangulata. Végül valamelyikük, Jackie Charlton, ’66 világbajnoka, a Leeds legendája szerint sem tudni már, hogy melyikük, felemelte kezét és integetni kezdett a Kop felé. Néhány pillanat múlva az Anfield teljes közönsége felállva köszöntötte, sőt ünnepelte a Leeds játékosait! Legendás pillanata volt ez sok nagy csatát megélt stadionunknak, pedig alapvetően letargikus hangulatban volt a lelátó. Reviet is megérintették a történések:

„Egyszerűen fantasztikus volt, életemben nem volt részem még csak hasonló gesztusban sem, soha. Az ember azt hihette volna, hogy ők nyerték meg a bajnokságot, pedig csak minket, betolakodókat ünnepeltek…”

A következő szezonban, szeptemberben duplázott a Dundalk elleni VVK meccsen, amit 10-0-ra nyert meg a csapat, és ami ekkor a klubtörténet legnagyobb arányú győzelmének számított. Azóta is csak a ’74. szeptemberi, a norvég Stromsgodset elleni KEK találkozón elért 11-0 múlja ezt felül! Illetve ’86 szeptemberében a Fulham elleni Liga-kupa meccsen még egyszer beállítottuk a 10-0-t. Érdekes volt egyébként a csapat összeállítása ezen a meccsen. Sem Hunt, sem St. John nem volt hadra fogható, így Alun mellett Alec Lindsay játszott csatárként, aki egyébként védő volt és ez volt a debütáló meccse. Góllal ünnepelte mindezt. Érdekesség és kis adalék a ’60-as évekhez, hogy mivel rengeteg gól esett és a tudósítások meglehetősen szűkszavúak voltak akkoriban, mindössze három gólpasszadó nevét ismerjük. Tommy Smith rúgott egyet szabadrúgásból, szóval hat assziszt szerzőjének nevét egyszerűen nem jegyezték fel! Az biztos, hogy az elsőnél Callaghan szolgálta ki Evanst, az ötödiknél Hughes szintén őt, az utolsónál pedig Alun maga Bobby Grahamet, de a többit nem tudjuk.

További érdekesség, hogy Gerard Houllier is kint volt a meccsen, saját bevallása szerint ekkor járt először az Anfielden…

A VVK következő fordulójában a portugál Vituria Setubal várt a csapatra, amely párharc megint csak sporttörténelmi jelentőséggel bír. Ugyanis a ’69-’70-es idényben vezette be az UEFA az idegenben szerzett gólok szabályát. Az első meccsen 1-0-ra nyertek a portugálok, a visszavágón pedig az 56. percben Liverpoolban is 2-0-ra vezettek. Egy legendás Anfield Night kerekedhetett volna a dologból, hiszen a végén Smith 11-esével, Evans és Hunt góljaival fordítottunk, de pont az új szabály miatt ez még nem volt elég. A meccset lefújták, a csapatok bevonultuk az öltözőbe, a közönség legnagyobb része viszont kint maradt, várva a hosszabbítást. A szurkolók egyszerűen nem tudtak az új szabályról! Kis idő múlva a hangosbemondó közölte velük mi a helyzet, így lógó orral elindultak hazafelé…

Hősünkre viszont a kiesésnél jóval nagyobb megpróbáltatás várt! ’69 dec. 7-én menyasszonyával üldögélt Wolverhamptonban az Oasis nevű bárban, ami egyébként az apósáé volt. Tudni kell róla, hogy sohasem ivott alkoholt, amivel egyébként állandó céltáblája volt aktuális csapattársainak! Ezen az estén is csak üdítőt ivott, és tényleg semmi köze nem volt a történésekhez, egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Egy ismeretlen férfi lépett mellé és arcába vágta a poharát. Az okozott sebet közel 70 öltéssel kellett összevarrni, átvágta az orrát és a jobb szeme is megsérült, utóbbi szerencsére csak könnyebben. A szétröppenő szilánkok még Lesliet, a menyasszonyát is megsebezték. A támadóról később kiderült, hogy egy agyhalott köztörvényes, aki azon az estén is csak feltételesen volt szabadlábon. Semmi köze nem volt Evanshez vagy akár a Wolveshoz.

Amíg lábadozott, decemberben Roger Hunt tíz csodálatos év után távozott Liverpoolból és Boltonba igazolt. Alun pedig febr. 11-én a Leicester elleni FA-kupa meccsen tért vissza. A 21. percben állt be a megsérülő Peter Thompson helyére, aztán duplájával el is döntötte a meccset. Az első góljáról mondta később, hogy „Életem legnagyobb pillanata volt” bizonyítva, mekkora kő eshetett le a szívéről a sikeres visszatérés után.

Tíz nap múlva a csapat 1-0-ra kikapott a Vicarage Roadon az akkor másodosztályú Watfordtól, búcsúzva ezzel az FA-kupától. A vereségnek komoly utóélete lett, általában ezt a meccset tekintik Shankly első nagy csapata utolsó találkozójának, szimbolikus korszakhatárrá vált tehát. A visszaemlékezések szerint a játékosok is érezték, hogy valami itt véget ért, és több sportlap is erről írt másnap. Viszont nézzük a dolog jó oldalát: elkezdődött Shankly második eljövetele!

Ezen a tavaszon Alun még betalált a Coventry ellen a Highfield Roadon aratott 3-2–es sikerkor és győztes gólt rúgott a Southampton ellen a The Dell-beli 1-0-n.

A következő, ’70-’71-es szezon pedig a legeredményesebb éve lett vörösben, minden sorozatot figyelembe véve 34 meccsen szerzett 15 góllal. Augusztusban duplázott a Hudddersfield elleni 4-0-s bajnokin, amely meccsen a másik két gólt az a John Mclaughlin szerezte, akinek összesen három gólja van a csapat színeiben. A harmadikat egyébként januárban, az Aldershot elleni 1-0-s FA-kupa győzelemkor szerezte.

Szeptemberben a hosszabbításban rúgott győztes gólt a Mansfield Town stadionjában, a Field Millen a Liga-kupa második fordulójának megismételt mérkőzésén. Ezen a meccsen lépett először pályára vörösben Chris Fagan, Joe Fagan öt fia közül az egyik.

A VVK első fordulójában mindkét Ferencváros elleni VVK meccsen pályára lépett, az elsőn, a liverpooli 1-0-n készült róla ez a látványos kép:

A visszavágó a Népstadionban volt és 1-1 született rajta. ’68 és ’74 között egyébként háromszor találkozott egymással a két csapat, a másik két alkalommal – ’68-ban a VVK-ban és ’74-ben a KEK-ben – a Fradi jutott tovább. Újabb aprócska adalék ahhoz, hogy milyen hihetetlenül gazdag a magyar futballtörténelem…

Októberben győztes gólt rúgott a Chelsea ellen az Anfiedlen (1-0), amikor szegény Bobby Graham a lábát törte. Legközelebb a Wolves elleni 2-0-n talált be, amely meccs egy mai szemmel nézve igencsak vicces epizódról maradt emlékezetes. A 22. percben az R. Maxfield nevű partjelző rosszul lépett, kibicsaklott a bokája. S mivel nem volt helyettese, a meccs elhalasztása is felmerült. Egyszer csak a lelátóról megjelent Jim Collihole játékvezető, aki teljesen véletlenül, civilben kilátogatott a mérkőzésre. Nosza beöltözött és minden nehézség nélkül lehozta a meccset partjelzőként :)

November 4-én aztán súlyosan megsérült Bukarestben, az Augusztus 23-a Stadionban, a Dinamo elleni VVK visszavágón. Az anfieldi 3-0 után 1-1-gyel jutottunk tovább, gólunkat Phil Boersma lőtte, megszerezve ezzel első liverpooli találatát. Evans legközelebb csak márciusban tudott pályára lépni, amely hónap viszont egész karrierje legeredményesebb, legemlékezetesebb időszaka lett. Először 6-án csereként lépett pályára a Spurs elleni hazai 0-0-on, majd 10-én elérkezett a Bayern München elleni VVK negyeddöntő első mérkőzése, szintén odahaza. Alun pályafutásának legnagyobb meccse volt ez, az ő mesterhármasával alakult ki a 3-0-s végeredmény. A visszavágón elért 1-1 alkalmával ismét pályán volt. Csak egy kis adalék az akkori Bayern játékerejéhez: az első meccs kezdőcsapatában 9 későbbi BEK győztes és 5 világbajnok volt.

Az ezt követő három meccsen pedig egyaránt betalált. 27-én az Old Traffordon FA-kupa elődöntőn az Everton elleni 2-1-es győzelem során a másodikat Brian Hall rúgta, akinek ez volt az első gólja vörösben. 29-én az Ipswich elleni  2-1-es győzelem, majd ápr. 2-án a West Brom elleni 1-1 is az Anfielden volt, az utóbbin pontot ért a gólja.

Az idényben viszont nem talált be többször és sajnos az eredmények sem jöttek már. Ápr. 14-én odahaza kaptunk ki a legendás Billy Bremner góljával 1-0-ra a VVK elődöntő első mérkőzésén, majd egy akkoriban meglehetősen szokatlan sorozat kezdődött. 24-én a City Groundon a Nottingham elleni bajnoki, 26-án a Maine Roadon a Man City ellen szintén egy bajnoki majd 28-án az Elland Roadon a Leeds elleni visszavágó volt beütemezve. Shankly a City ellen ezért egy elég látványosan rotált kezdőt küldött pályára, ami miatt az FA 7.500 fontos pénzbüntetésre ítélte a csapatot. Ez volt egyébként Tommy Lawrence 390. és egyben utolsó mérkőzése vörösben. Végérvényesen átadta a helyét Ray Clemencenek!

Sajnos a húzás nem vált be, a Leeds megint csak kihúzta 0-0-lal a visszavágót, így ők jutottak a döntőbe, ahol aztán a torinói 2-2 után az otthoni 1-1-gyel a kupát is elhódították a Juventus előtt. Ez volt egyébként az utolsó VVK, a következő évtől már UEFA-kupának hívták a sorozatot.

Mi viszont az FA-kupa döntőt is elbuktuk az Arsenal ellen, ahol Evans kezdőként 68 percet töltött a pályán. A rendes játékidőben nem esett gól, majd Steve Heighway találatával megszereztük a vezetést. Ezt Eddie Kelly egyenlítette ki, így ő lett az FA-kupa döntők történetének első játékosa, aki csereként beállva lőtt gólt. Végül Charlie George találata az Ágyúsok duplázását jelentette, hiszen néhány nappal korábban a bajnokságot is megnyerték a Leeds, a Wolves és csapatunk előtt. Egy pillanatra tisztelegjünk a győztes gól szerzője előtt, hiszen az itteni gólöröme ugyanolyan legendás az Arsenal szurkolók körében, mint a miénkben mondjuk Gerrardé Isztambulban!

A vereség ellenére óriási tömeg fogadta a csapatot a liverpooli pályaudvaron, szinte győztesként ünnepelték őket és mindenekelőtt Shanklyt. Ekkor készült az azóta legendássá vált képsorozat róla, ami később a szobrát is ihlette. Hangsúlyozzuk ki: egy elvesztett döntő után!

A ’71-’72-es idény kezdetén még mindig csak 22 éves volt, de a csapatnál eltöltött legszebb évein sajnos már túljutott. A legtöbb, amit az új évben fel tudott mutatni az volt, hogy október-november folyamán zsinórban nyolc mérkőzésen lépett pályára kezdőként. Nov. 3-án rúgta utolsó gólját, újfent a Bayern ellen. A két csapat a KEK-ben újra összekerült. Az Arsenal duplázása miatt indultunk a kupagyőztesek között. A párharc sajnos máshogy alakult, mint egy évvel korábban, a hazai 0-0 után Münchenben a németek nyertek 3-1-re. A szépítő gólunkat viszont Alun lőtte, amit a német TV később a hónap góljának választott.

Eközben még augusztusban Scunthorpeból 33.000 fontért megérkezett egy húsz éves feltörekvő tehetség, egy bizonyos Kevin Keegan. Ezzel Alun Evans liverpooli karrierje véget is ért, utolsó meccsét épp volt csapata, a Wolves ellen játszotta ’72. jan. 22-én, a Molineuxban.

Júliusban 72.000 fontért az Aston Villához igazolt. A birminghamiek ezen a nyáron jutottak fel a másodosztályba, de nem elégedtek meg ezzel. Erősítésekre volt szükségük, hogy újra a legjobbak között játszhassanak. Evans végül két és fél évet töltött itt, végig a másodosztályban, de ’75-ben így is megnyerték a Liga-kupát. 72 meccsen 15 gólt szerzett, majd ’75 nyarán 30.000 fontért Walsallba tette át a székhelyét. Három idényt húzott le a harmadosztályban, és 101 meccsen mindössze 9 gólt rúgott. Köztük azt is, amellyel ’78 januárjában 1-0-ra legyőzték a Leicestert az FA-kupában és amit a Match of the day a hónap góljának választott.

Pályafutását Ausztráliában folytatta és fejezte be. A South Melbourne Hellas majd a Morwell Falcons igazolt labdarúgója volt. Miután felhagyott a futballal visszaköltözött Melbournebe és ott telepedett le, ma is ott él. Szobafestő céget alapított, de korábban árult gyümölcsöt és foglalkozott használt autókereskedelemmel is. Focit gyakorlatilag soha nem néz, jobban érdekli a rugby.

„Egyszerűen csak imádtam focizni, de ezen kívül soha nem érdekelt a futball különösebben.”

 2019-ben Angliában járt, egy hosszabb interjút is adott ekkor. Azt a részt idézném belőle, amit Shanklyről mondott:

„Billnek két lánya volt, akiket imádott, de azt hiszem mindig vágyott egy fiúra is, akivel beszélgethetett volna a fociról. Mindig a fociról beszélt, egyszerűen nem fogyott ki a témából. Mi többiek meg csak hallgattuk. Ezért nem akart soha egyik játékosa sem mellé ülni a vonaton, mikor idegenbe utaztunk…”

Sohasem volt angol válogatott, az U23-as csapatban viszont négyszer pályára lépett ’68 novembere és ’69 májusa között. Kétszer Alf Ramsay, a ’66-os világbajnok válogatott szövetségi kapitánya, kétszer pedig Ron Stuart hívta be. Olyan társak mellett játszott ebben a csapatban, mint Peter Shilton, Emlyn Hughes, a ’80-as évek nagy Evertonjának későbbi menedzsere, Howard Kendall vagy a Chelsea legenda Peter Osgood, akinek a szobra a Stamford Bridge bejáratánál áll. Angliában ’76-ban állították össze először az U21-es csapatot, így Evans esete, hogy alig 19 évesen három-négy évvel idősebbek között játszott, egyáltalán nem volt példa nélküli.

Alun Evans három és fél év alatt 111 mérkőzést játszott Liverpoolban, ezeken 33 gólt szerzett és 13 gólpasszt osztott ki. Nagy jelentősége nincsen, de mindössze három győztes gólja van a csapatban és a késői góloknak sem volt a nagymestere, szintén csak hármat rúgott a 85. perc után. Mérlege 54W 30D 27L, győzelmi aránya 48, 65%. Abban az időszakban játszott az Anfielden, amikor az ország egykori legjobb csapata épp átalakulóban volt, a későbbi BEK győztes nagy csapatnak viszont még csak az alapjai voltak meg. A bajnokságban és az FA-kupában is egy-egy ezüstje van mindössze, a Villaval viszont elhódította a Liga-kupát. Az LFCTV 2006-os híres „100 players, who shook the Kop” szavazásán a 87. helyre került.

Zárásként a fenti Shankly idézetet azzal egészíteném ki, hogy Alun Evans hihetetlen tehetséggel volt megáldva, de ezt nem csak Liverpoolban, hanem sehol máshol sem tudta kamatoztatni. Legalábbis hosszú távon nem. Meg sem közelítette azt a pályát, amit edzői jósoltak neki. A miértre nehéz választ adni, valószínűleg minden apróság efelé terelte. Ha 2-3 évvel korábban igazol Liverpoolba, pláne, ha 2-3 évvel később, valószínűleg jobb csapatban játszhatott volna, minden bizonnyal az ő teljesítménye is jobb lehetett volna. Az a szörnyű wolverhamptoni este is biztosan nyomot hagyott benne, még ha orvosilag teljesen fel is épült utána. Alig 20 évesen élte át, kizárt, hogy nem hagyott benne maradandó pszichikai károsodást a dolog. Persze ne fogjuk csak a körülményekre a történteket, nyilván ő is tehetett volna többet azért, hogy máshogy alakuljon a sorsa. Többször hangoztatta, jelen írásban is idéztem egyszer, hogy mennyire földhözragadt gondolkodású, mennyire kordában tudja tartani az érzelmeit. Ismerve Shankly habitusát – minden alapot nélkülöző spekuláció következik részemről – talán többet ki tudott volna hozni belőle, ha ő maga is kicsit emocionálisabb alkat! Egy szó, mint száz, akik láthatták őt élőben, akik átélhették azt a bizonyos Bayern meccset vagy a Leicester elleni visszatérését, azoknak sok szép emlékük van erről a fiúról. Mi pedig örüljünk, hogy néhány fennmaradt videó részletből meg meccstudósításból alkothatunk valamiféle képet a játékáról.