Továbbvánszorogva

Egy nyolc órás délutáni-esti műszakkal indítottam a napot a Mikulásgyárban önkénteskedve. Mindenek nagyon tudom ajánlani egyébként, hogy próbálja ki, sokkal inkább karácsonyi hangulatba lehet kerülni, mint felesleges ajándékok vásárlásával tömött plázákban, vagy a 26. különböző sütemény megsütésével, amit majd szeretetből hazavihetünk a kórosan elhízott családunknak. Viszont olyan fáradtan értem haza kezdés előtt, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy inkább lefekszem, és majd egy kis humoros, „nem készült a tanuló a vizsgára” stílusban lehozom az összefoglalót a meccsről, amit nem láttam. Aztán rájöttem, hogy holnap nincs időm összefoglalót írni, ha meg ma este kell, akkor megnézem a meccset, aztán majd írom közben.

A kezdőket meglátva egyértelmű volt, hogy itt mi már nem veszíthetünk. Az arcok, akiknek kell a játékperc kapnak játékpercet, az arcok, akiknek kell a pihenés kapnak pihenést. Legrosszabb esetben pedig megspórolunk két év eleji elődöntőt, ahol már nem igen lehet tartalékolni.

A 15 másodperc után semmire befújt szabi után elkezdtem aggódni, hogy megint hosszú esténk lesz, de nekünk nem igazán van mire panaszkodnunk bírói oldalról a meccs további részét illetően. Nem sokkal később látszólag nem lesről indult a Soton, de lefújták. Itt még mindig nincs VAR, mert valahol meg kell őrizni a szarul beintett lesek hagyományát.

A színvonal az időjárással vetekedett, Trent nagyon izgult a fizetésemelés előtti performance reviewn, Gomez-Endo annyira fluid volt, hogy be kellett volna őket fóliázni. Valamikor a babusgatni való Nyoni és Macca oldalt cseréltek.  Valamint a 21. percben Harvey felrúgta Gumimaci urat, itt tűnt fel, először, hogy ő is játszik.

Aztán jött a fordulat a 24. percben.

Nunez duplán nem volt lesen, nem izgulta el, és még az is kiderült, hogy már valamit beszél angolul, legalábbis nem tűnt boldognak, hogy a helyiek egy korábbi Pool-legenda csatárhoz hasonlították.

Az úgynevezett Nunez-áttörés nekem az 5 %-os magyar GDP növekedéshez hasonlatos legenda, évek óta hallgatom már, de nem igazán látom az alapjait és hogy hogy hisz még bárki benne. De a csapatnak nem kérdés, hogy meghozta az áttörést a gól. Elkezdtek jobban bejönni az egyéni megoldások, és ennek hála úgy domináltuk a meccset az első félidő legvégéig, mintha csak az A-csapat játszana. Ennek eredményeképp jött egy szép Gakpo-Elliott kombó, és máris kialakult a legveszélyesebb eredmény.

Félidőben jött Chiesa és Tsimi, de hogy nehogy túl sok védő legyen fent a pályán egyszerre, Trent és Gomez távoztak. Nem tudom hányadik számú jobbhátvédünk Morton; Trent, Bradley, Gomez, Jones meg talán Quansah is előtte vannak, de úgy látszik a scousereket erre a pozira szeretjük leginkább bepakolni a csapatunkban.

Ez a félidő pedig kb tökéletes inverze volt az elsőnek. Nem túl emlékezetes lötyögés az elején, míg a Soton hirtelen szerez egy gólt (Endo fejsérüléssel feküdt mondjuk a földön, holnapra Tomkins szerintem kiszámolja, hogy ez hány százalékkal többször fordul elő velünk, mint bárki mással, ha kopasz a bíró és fekete a cipője). Ettől aztán elhitték, hogy lehet még itt keresnivalójuk. És őszintén volt is. Momentumaink voltak csak a meccsen, de McConnell, Nyoni, Elliott középpályával a Tsimi, Endo, Quansah, Morton négyes előtt ez talán annyira nem is meglepő. Chiesa megmutatta, hogy miért vettük meg (az a labdalevétel…) és hogy miért nem kellett volna (kisgyerek módra pattan le minden random alsóházi PL szökevényről). Kelleher védett pár óriásit szokásos módon. Quansah megpihentette a kezét a Soton csatár vállán.

Végül sikerült kihúzni a 96.percig, így csúszva-mászva-rotálva sikerült továbbslisszanni. Holnap este pedig kiderül, hogy az Arsenal, a Newcastle a Spurs vagy a Manu ellen játszhatunk plusz két meccset a szezonban a döntőbe jutásért.