Két Liverpool egy sztorija

Avagy, a generációváltás az ilyen. Pool – Palace 1:1, két forduló alatt két pont.

Egész jól indult. Az Anfield pörgött, a nyitó meccs béna döntetlenén mintha egy vállrántással túljutott volna mindenki és izgatottan, de nem szorongva várta, ahogy egy sima győzelemmel mi is megnyitjuk az idei kontónkat. Pörgött a csapat is, az első tizenöt-húsz percben azt a hangulatot sugározta a pálya, amit a Klopp érában oly’ megszoktunk: a Crystal Palace-szerű csapatok egy darabig tartják magukat, majd bedarálunk gyors egymásutánban két gólt, aztán esetleg jön egy szépítő ami picit izgalmassá teszi a meccset, de tartjuk az eredményt, esetleg még fejelünk is rajta egyet-kettőt.

A tényleges Crystal Palace tartotta magát, ami az esetükben egy jól megszerelt buszt jelentett kecsegtető villanásokkal, magyarul kontrákkal. Az egyik ilyenből aztán Zaha (akiről érzésre 2002 óta mindig elmondjuk, hogy veszélyes) vezetést is szerzett nekik, köszönhetően nem utolsósorban a kezdőben váratlanul feltűnt Nat Phillips lesre állítós beragadásának. Fiaink tökélyre fejlesztették a leseket az elmúlt években, de a dolog velejárója, hogy rövidzárlat esetén megtorlás jön. 0:1, sebaj, ilyenkor szoktunk fordítani hogy aztán két órával később büszkén mantrázzuk a Mentality Monsters-t lefekvéskor.

Egy valamihez azonban jó, ha hozzászokunk: ez a Liverpool nem az a Liverpool. Túl egyszerű is lenne az élet, ha megállt volna az idő 2019-20 környékén – mást ne mondjak nem paráznánk mindenkitől aki megköszörüli a torkát mellettünk – és azt vesszük normának, hogy a vörös gépezet előbb-utóbb bedarálja azt a tizenegyet, ami előtte van. Nos, a mi tizenegyünkben ott vannak részint az akkori figurák, ha kicsit ráncosabban is, másrészt viszont kint fut velük Harvey Elliot, Luis Diaz, Darwin Nunez és Fabio Carvalho, kölcsönözve e szezon elején egy furcsa közelmúlt – jövő elegyet.

A változó idők tökéletes tünete az a Darwin kiállítás, ami egy élénk, de a korábbi 0:1-es félidők utáni darához képest erőlködős második játékrész 12. percében jött. Klopp alatt nagyítóval kell keresni a kifelé is látszó attitűd problémákat; annál pedig elképzelni is nehéz nagyobbat, ha az új, fénylő és giga pénzes csatárunk Mennyei-hommage módon lefejeli az ellenfél szolidan provokáló védőjét, egyértelmű azonnali pirossal. Biztos sokszor fogjuk még felemlegetni ezt az esetet a későbbiekben, részemről az első gondolat a sajnálaté, mivel Darwin alapvetően folytatta az inspiráló karrier kezdését nálunk az 57 perc alatti 5 lövésével, melyből az egyik centiken múlt, hogy egyenlítő góllá váljon. Most három meccsig nem lesz, ami a Jota és Bobby sérülések alatt mint egy falat kenyér úgy kellett, tényleg.

A csapat kiállítás utáni attitűdjére viszont büszkék lehetünk. Mentek a diazos 1:1-ig, majd mentek az 1:1 után is, aztán ha tízszer újrajátszanánk a záró húsz percet úgy, mint az Edge of Tomorrow-ban, kilencszer vagy Salah, vagy Carvalho lövése beakad és mehetünk elégedetten Mentality Monster-ezni. Alapvetően nem játszott rosszul a Liverpool, mi több, emberhátrányban kifejezetten jól tolta. Nekik van munkájuk abban, hogy az ilyen nem rossz meccseket hogy váltsák győzelemre. Nekünk meg abban, hogy időben realizáljuk: az elindított generációváltás nem megy varázsütésre, és tetszik-nem tetszik talán a múlt héten is még bőven viselt “senki se tud befogni minket meg a City-t” mellény is nagy volt, és szerényebb elvárásokkal kéne viseltetni a csapat felé. Két forduló a harmincnyolcból nem a világ, de regisztráljuk, hogy a 2012/13-as szezon óta ez az első olyan évad, amikor a két nyitó forduló egyikén sem nyertünk. Márpedig ez a jelen, nem a közelmúlt és nem is a jövő.