A tornatanár
Elfogtunk egy levelet.
Kedves Jonathan,
Özvegy Mrs. Sr. James Milner vagyok, a sarki közérttől a patikáig mindenki csak Bözsörként ismer. De bizonyára emlékszik Ön is, hisz mikor édes kisfiam etikából a megbukás szélén táncolt 3. osztályban, kacér mosolyommal majd lopott csókjaimmal tudtam meggyőzésre bírni Önt, hogy engedje tovább az iskola legtehetségesebb rögbi játékosát.
Csatolom a képet, csodás évek voltak. Még ha az ifjabb James küzdött is pattanások miatti komplexusával, én mindig kitartóan eljártam a pünkösdi búcsúkupákra, de akár még az edzésekre is mise után. Titkon szerelmes voltam Önbe, sajnos azok a csacska évek már elmúltak. Hát maga szerint miért engedtem a kicsi fiam az akkoriban Ön által is propagált futball sportág felé?
No, de Jon. Johnny. A minap néztem a televízióba a James meccsét pirosban. Sokat nem láttam, merre futkos a pályán, mert hát sokadik dioptriaemelésemre várok, meg amúgyis a Bond Jancsi szerint végig a padon teázott az én kis büszkeségem, de azt meg aligha hiszem. Na de amit láttam még szemüveg nélkül is, Jon-om, Öntől az felettébb lesújtó. A Csontos Gabi nem aprítja így a disznóhúst, mint ahogy Ön megtorlás nélkül engedte a játékosoknak a pályán. Jon, én magát kiváló középszerű tornatanárként ismertem meg, azt hittem az óvódapedagógusi vizsga óta már jobban fegyelmez, fiam.
A sárga lapokat persze én sem tudnám fejben tartani szenilitásom zenitjén, de Jon, legalább néha-néha osszad. Majd rezgetnek a karodon, ha nem jó feketének adod, neadjisten kétszer ugyanannak piros kártya nélkül. Ez a prömier liga, fiam!
Ezt a videóbíráskodást sem érthetem én már meg ebben a korban. Az viszont a mézes cukorkámnál is világosabb Jon, hogy te sem vagy ezzel másképp. Ilyetén meg miért engeded a Stevenéknek, hogy gólt rúgjanak, ha egyszer úgysem tudnak? Na jó, nem mondom, hogy borult a pálya, mint Dankó Steve reggel 7-kor a sarki előtt a bicikli túloldalára, mertháthogy ilyen megintcsak fekete középpályással meg egy másik bongyorfejűvel mentek tán fel a James társai. Riselt albioni csipkémnél is világosabb volt, hogy a német nem is a bordómezesekre készítette a fiaimat, hanem csak valami lötyörgős muszáj győzelemre. Nem ezt tanítottam én a James-nek, hát persze, hogy nem. Tessék megnézni a rekordját, ugye?
Na de aztán fel is jött, meg is oldott mindent az én kis Jamie-m, mikor az a kopasz lesántikált. Egyem az arany zuzáját szegény cigány fiúnak, ügyes gyerek, de azért nem osztogatja úgy a forintos labdákat, mint itt teszik a lakótelepen. Majd a Margit ellen próbálkozz, fiacskám.
Búcsúzom kedves Jon! Várom azért ma este a Napsugár Idősek Otthonában. Terikével rendeznénk egy kis partit a Manciék újbóli remélt bukására. Lehet nem lesz sikere a toastnak, de legalább van mire inni minden héten már jó pár hónapja. Gines teával várom.
Csókollak,
Bözsör
