Aszkétaként hedonizmusra várva

BL negyeddöntőben nyertünk első fordulóban idegenben 3-1-re. És még csak izgalomba sem jöttem…

Furcsa ez a Pool időszak, mikor fixen, a konzisztencia fogalmát is kimaxolva, meglepetések nélkül úgy megy a szekér, mint a hőskorban. Furcsa, hogy 4-5-10 éve ennek már a távoli, legutópisztikusabb gondolatától is háromszorosára tágult a pupillánk, most meg, mikor itt vagyunk, eh, zsír. Lassú transzformációt nehéz jól megfoghatóan észrevenni, de még mindig nehéz arra ocsúdni BL-esték fél 12-jekor, hogy bazze, amúgy most történelmet írunk, 1 kupa zsebben és április közepe felé robogva még mindig van realis esély 3-ra.

Már-már megfordul az ember fejében, hogy én most elfelejtettem élvezni ez élveznivalókat? Egy aszkéta lettem? Valószínűleg nem, csak a legperverzebb párosban – értsd Liverpool-szurkoló magyar testben – létezni azt jelenti, hogy amikor nem sírva vigadsz vagy sebesvonatként konvergálsz a szívinfarktus állapotához a bárminemű izgalmi állapotaid konjugáltjától, akkor csak úgy: eh. Aztán persze jön majd vagy a megborulás, katasztrófa, kilátástalan probléma, ami legalább új kihívás, vagy jön egy még nagyobb sikerparádé, ami tényleg pupillanyitó még ilyen léccel is.

Most ennek vagyunk a váltópontjánál ezután a Benfica meccs után. A City meccsel elkezdődik a tűzijáték, ami vagy a saját tökeinkbe fog csapódni, hogy jól megmarcangoljon újra a vörös történelem, vagy együtt gurítjuk az örömtől üvöltve a pinteket májustól nyár idusáig.

Szóval a hosszúra nyúlt, nem kicsit sikeres előszezonunk zárójaként jó is volt ez a Benfica meccs. Ha nem tudom, azt hittem volna, hogy megint valami talján csapattal csapatjuk: latinó csikók futkosnak, hátul a minden háborút megjárt, 160 éves összéletkorral botorkáló CB-páros, és egy sima 3-1 rossz fix 30 perccel. Úgy néz ki, ebbe a sormintába a Benfica is beleillett. Érdemes persze kiemelni Keitát – mindenhol ott volt, ahol kellett, mindenhova jött tőle labda, ahova kellett, és mégis mintha valami Bermuda háromszögből jönnének ezek a momentumok, aka Gini. Bírtam, Thiago is, a támadótársak is. Kár, hogy 38-szor főtt le már a kávé a csávónak és 14 exponenciális hatványaszor volt influenzás. Jött most egy jól sikerült presszó, amit heti szinten kéne megismételni, hogy regularrá váljon Kloppnál. Meglássuk, tessék bizonyítani majd a következő féltucatnyi City meccsen meg BL-fordulókban.

Aztán Konaté bácsi, csókolom. Persze, a hibája után fél óráig úgy kóvályogtunk a pályán, hogy én is elszunyókáltam (meg a kisbaba, de hát rá nem foghatom), azon kívül viszont olyan szinten volt boss, hogy a latínók ijedt kislányként pattantak le róla abban a másodpercben, hogy elindult a passz közös terükbe. Wow volt. És akkor ott van prime szöcskénk mögötte a padon – most mondjátok, hogy nyáron upgrade kellett volna még.

Vége az aszkéta időknek, jöhet a hedonizmus.

Ja! Amikor az a legnagyobb bajunk egy meccsel, hogy Fülöp Laci megszokása szerint az analóg-tévés olaszfoci-stílusban közvetíti a meccset, ami durzsolást amúgy kibaszottul imádok – na akkor nincs nagy baj! Aszkéták, hedonisták…