Észak-Angliában van ilyen szintű vitrin

A Mikiegér döntőt két oldalról is lehetett trollkodni, aztán mégis ő nevetett a végén. Carabao arannyal bővült a Klopp éra fala.

Kényelmes pozíciónak tűnt a Ligakupa döntőt szoftosan savazni előzetesen, miután az FSG megtette a magáét Fonat alatti ló adásban az elmúlt évek során. Koncepciózusan negligálta az angol kupákat, főleg ha az szekunder brit kupáról szól. Ha pedig hozzátesszük, hogy a kupadöntők jellemzően elég rossz, rizikóvállalásban masszívan lent teljesítő meccsek szoktak lenni, minden adott volt ahhoz, hogy – Wembley ide vagy oda – ne igazán keltessünk magunkban érzelmi spicceket és csupán az évi néhányszor érkező Dinamo ellen nyerünk vagy nem nyerünk mikrokozmoszban értelmezzük a vasárnap estét, csekély kupa izgalmakkal. 

Erre nem egy marha jó meccs lett belőle?

Mi több, nem csak hogy jó volt, de jó időre afféle referenciapontként is működhet a “0-0 is lehet jó meccs” tételre, amit nemfoci szurkolóknak szoktak foci szurkolók mantrázni olykor. Sosem tudhatod, mikor kerülsz ilyen helyzetbe!

Olyan volt ez a döntő, mint valami patikán működő piaci folyamat: blokkonként váltották egymást a ciklusok, Chelsea fölénnyel induló félidőkkel, melyek közepére aztán magára talált a Liverpool, majd a játékrész végek elég nyílt terepes játékként zajlottak. Lesgólok, kihagyott ziccerek, “lehetett volna 4:4 is” érzet, volt itt minden is – noha tegyük hozzá, hogy a Matip gólunkat visszavarozni már-már kriminalisztikai kategória volt.

Ha a végelszámolást nézzük, néminemű Pool fölény kirajzolódik, úgy mint 6:4-re hoztuk a kaput eltaláló lövéseket, 20:11-re az allgemein lövéseket, sokkal több szögletet rúgtunk és Mendynek többször kellett védenie mint Kellehernek. Egészen addig amíg nem ő védett, de erről kicsit később… Mégis, objektív fejjel nehéz lenne azt mondani, hogy megérdemeltük volna már a rendes játékidőben a győzelmet, és itt főleg a Mount balfaszkodásokra gondoljunk. Tényleg inkább az a merengés tárgya, hogy egy kötőszöveteiben ennyire több gólos döntetlen miért nulla gólos volt 120 percnél is, amikor is becserélték… na de tényleg, később.

Kelleher fantasztikus volt és külön kredit Kloppéknak, amiért végigvitték vele a Carabaót és nem ültették le a döntőre sem, hiába ment fel a full erejű kezdő előtte. Megdolgozott érte a srác, hogy ott lehessen a Wembley-ben és jó volt látni, hogy nem remegtek meg a kezei a téttől. Megnyugtató info a későbbiekre nézve, hogy akármi van Alisonnal, mostanra magas szinten is kompetens backupja van, aki nem csupán ígéret.

Na jó, kepázzunk.

Részemről sosem voltam a tizenegyes párbajokra kapus cserélés híve. Egyike az olyan dolgoknak, ami mellé fel lehet sorakoztatni az okoskodó érveket, hogy mennyire kiváló mind game eszköz, összezavarja a leharcolt rúgókat, hogy más áll a kapuban, friss szem, kéz, láb, lefagy tőle minden. De szvsz egyszerűen nem úgy vannak összedrótozva a kapusok, hogy 120 perc után ne a meccsben lévő tag érezze, ahm, magát a meccset, hanem valaki aki két perccel előtte kezdett egyáltalán a kesztyűjébe csulázni. Ha pedig mindehhez hozzátesszük Kepa csomagját is, könnyen eljuthatunk, hogy ha valakitől nem fog szétesni fejben Salah & Co egy tizenegyes párbaj előtt, az az ő jelenléte.

A 11:10-re megnyert büntetőpárbaj nem is csak a rengeteg berúgott tizenegyes miatt lesz emlékezetes, hanem amiatt is, mert minden stock párbajos feszültsége mellett ha felcsavarjuk magunkban a mindfulnesst akkor olyan volt, mint amikor beginneren gyakoroljuk a tiziket Fifában (ember legyen a talpán aki súlytalanul a jelenben van egy kedvenc csapatos büntetőpárbaj alatt, de értitek mire gondolok) Kelleher praise ide vagy oda, világsztár mezőnyjátékosok világsztár kapusok cseréinek rúgdalták a büntetőket és a kapus kör előtt eldurrantott 20 büntetőből vagy 3-nál lehetett azt mondani, hogy “uh, azért rajta volt”. Leginkább Konaténál rezgett a kesztyű, de pont annyira fentre rúgta, hogy csak belekapni lehessen. Aztán a mi kapusunk is helyre rakta.

Majd jött Kepa.

Legyünk őszinték, fodball szurkerként nehéz tartani azt, hogy jóemberkedés közben ne kárörvendjünk olykor, és ez pont az az eset volt. Szücsivel együtt néztük a meccset, teljesen kiszakadtunk a röhögéstől, kellett vagy 8-10 másodperc ahhoz, hogy eszünkbe jusson először, hogy jah, amúgy tök jó, épp megnyertük a Ligakupát. Nehezen kifejezhető szavakban, hogy mennyire sittes tizenegyes volt az. Azokban a napokban, amikor épp minden boldog pillanatnak tripla súlya van, több mint jól jött.

Van is mire boldognak lenni: a Klopp éra trófea sora a Premier League, a Bajnokok Ligája, a klub világbajnokság és az Európai Szuperkupa után az angol Ligakupával is bővült. Lassan nagyítózni kell azokat a címeket, amiket még nem nyert meg. Ilyen egy szép vitrin.