Plutchik at the wheel
A kirakósnak csak pár apró darabkája hiányzik, pörgessük is rá a kerékre.
A legjobb Szerencsekerekes hagyományokhoz híven (én a magyarországi prime időszakát sikeresen átugrottam az óvodában) vegyünk elő egy szép nagy színes kereket 200, 500, 1000, stb. értékekkel és persze az elmaradhatatlan CSŐD felirattal. Pont mint a tévében, gondolod te.
A szerencsekerék ehhez képest minálunk így néz ki:
A mi kerekünket egy bizonyos Robert Plutchik festette, amerikai pszichológus és professor emiratus meg minden, és már maga az elmélete is bőven túllépné azt a határt, amíg még ez a kiharang komoly akarna lenni. A saját lelkivilágunkat viszont csodálatosan összefoglalja ezen ebben az érzelmi spirálvirágban egy gif is.
A csapat és az edzői stáb a sérülésekkel, formaingazodásokkal, taktikai gyökérségekkel kibatikolta az agyunkat, már nem is egy érzelmi hullámvasúton ülünk, hanem egy nógrádi zsákfalu melletti földúton a legközelebbi (zárva lévő) kocsmabolttól is nyolc kilométerre térdelünk porban, miközben egy németül nem tudó osztrák _világvándor nyújt felénk valami barnás löttybe áztatott növényszármazékot. (No Kloppo utalás itt, ez csak a mentális állapot körülírása.) Mi pedig jobb híján be is kapjuk a cuccot, aztán üldözzük tovább a rózsaszínt sárkányt amit sose lehet elkapni, a tapír meg közben kilométeresre hízik.
Na és ti hogy vagytok?
A kommentmezei vérengzésből persze látom, hogy mind így vagyunk, de hát ez egy ilyen sport. A szurkolás és maga a foci is. Kicsit sok a sérült, kicsit ki vagyunk purcanva, kicsit el is vagyunk öregedve, ez most már egy ilyen szezon. Átmentünk mi sok mindenen.
Tudom, a háborúk… a frontok….. de nem erőltetett ez? Túlélni mindent? Nem erőltetett ez? Hány éves maga? Kétszáz? (Cseh-Bereményi)
És igen, vagyunk vagy kétszáz évesek, még mindent tudunk (khm… Thiago), még bemegyünk a kocsmába (hello covid) meginni még két féldecit. Ilyen műfaj ez a szurkolói lét, és ezt azért el lehet fogadni, most egyszerűen ez van. Olyankor lehet viccesnek lenni amikor nincs mire büszkének lenni, ez pedig egy tökéletes alkalom (a plasztikok szelektívbe pakolása után) egy kis önerősítő túrához. Márpedig büszkének lenni se tegnap, se karácsony után nem lehetett (talán a Lipcse elleni játékot leszámítva) semmire, úgyhogy éppen itt az ideje, visszatérni a gyökerekhez, oda, ahol a cápák szeretnek a csigakettőn.
Idén már nem érdemes Plutchik barátunkkal újra és újra minden meccsen leülni Twisterezni, hogy aztán csak szomorúan/felbaszva/belealudva keljünk fel a játékból, be kell üllni ebbe a medián flowba, és kivárni míg jobb nem lesz. Persze lehet, hogy Odüsszeusz plusz három reptéren alvós átszálással is gyorsabban hazajutna Ithakába, de azért nem reménytelen a helyzet, csak most épp elég szar. Volt ez azért így se tíz éve.
Magáról a meccsről szerintem nem érdemes túl sok szót ejteni, a Chelsea egy egyénileg és csapatszinten is jobb formában lévő és elég erős csapat, és bár várható volt, hogy a xG-nket nem ellenük fogjuk meglőni, a mi teljesítményünk ennek ellenére alsóhangon is elkeserítő volt. Persze volt egy érthetetlenül be nem fújt büntető kezezésért, de a Chelsea-től meg egy térhajlítós lesvonallal vették el a vezető góljukat, úgyhogy igazából ez az egész nem számít. Nem a tegnapi esélyünk volt a legnagyobb arra (sőt), hogy december után akciógólt lőjjünk az Anfielden, ettől a védelemtől CS-t pedig nem is nagyon várhattunk, úgyhogy elég jogos és igazságos az eredmény. (Jota azért jól mozgott, olyan volt a csatársorban, mintha hozzá képest mindenki 0.8x sebességgel nézné a videót.)
Legalább a bajnokságot 10 forduló után magabiztosan vezetjük a pontvesztés ellenére is.
Uruguay amúgy, ne kelljen gugliznotok.
Vasárnap 15 órától meglátjuk mire lesz mindez elég a Fulham ellen, de fejben már lehet a Lipcsére lesz érdemes készülni. A bajnokságból idénre már kimaradunk, de hátha elcsövezünk még a BL-ben egy darabig.
Aztán egyszer majdcsak megszáradunk.
