A fal

A kezdőkép ugyan megtévesztő, de most kivételesen nem Millyről lesz szó, vagy legalábbis csak részben.

Na jó, még egy kicsit.

Ez a kép 2010 augusztusából jött, amikor még csak nem is létezett a Fonat (de az elődje már igen, itt van az összefoglalója az akkori meccsnek), és még a City is még csak egy, a pénzmag köré gyülekezni kezdő gáztömeg volt, nem az az óriáscsillag, ami manapság. De csak már érdekességképpen is nézzük meg Scouser akkori posztjából, hogy hol voltunk ekkor 10 éve.

Majdnem napra pontosan, egyetlen nap eltéréssel, 2010. július 1-jén mutatták be nekünk Roy Hodgsont, mint Benitez örökösét. Már akkor is elég sötétek voltak a fellegek, de alapvetően azért inkább bizalom áradt felé (friss EL-döntős edzőként a Fulhammel(!)), mint bármi más. Aztán hónapok alatt tényleg úgy csavarodtunk bele a szakmai-anyagi-stb. válságba, hogy csoda, hogy el nem hánytuk magunkat. Utólag mondjuk megtesszük, de már csak a fene nagy jó dolgunkban.

Na és ennek a szezonnak a második bajnokija volt a City elleni csoda (előtte voltak EL-selejtezők, meg egy Arsenal elleni 1-1, Jo(k)e Cole kiállításal), amit még külön megkoronázott Mascheranonak nem sokkal a meccs előtt benyújtott TR-je. Micsoda idők voltak még azok, záporoztak a TR-ek (Amúgy Suárez óta adott be bárki? És annak is már 6 éve – Poco77 javított, Coutinho 2017-ben ugyanezzel a módszerrel vágta haza a karrierjét), Konchesky játszotta a balbunkót, Lucast próbáltuk b2b-ra használni 4-4-2-ben belső középpályásként, és olyanokat is legeltettünk még az Anfielden, mint Kirgiakosz. A bajnokságban az év végén pedig Kuyt lett a házi gólkirály 13(!) góllal.

A Citytől meg az említett meccsen hulla lazán kikaptunk 3-0-ra, és még mi voltunk a szerencsésebbek. Na ez volt 10 éve. Tóthpapa pár hónappal később már a Fonaton kommentelte, hogy szeretne még bajnokságot ünnepelni a dicső 70-80-as évek után. Hajaj.

Most meg itt vagyunk 2020 júliusában, rohad a mindenünk a melegtől (legalábbis azoknak akik most éppen itthon vannak), de minden egyes pillanata megéri, mert az időközben óriáscsillaggá összeállt City a saját pályáján lesz kénytelen díszsorfalat állni a nála is keményebbre formált Liverpoolnak. Benne a bajnokság megkérdőjelezhetetlenül legjobb kapusának, hátvédeinek, és támadótriójának, illetve az egyik legjobb középpályássorának. A rekorddöntögetőknek. A szezon abszolút királyainak.

A bajnokoknak.

Mi pedig az összes sors-, elv- és közösségtársunkkal együtt valamilyen képernyő mögött ennek minden pillanatát éljük, nyaljuk és zabáljuk, de legfőképpen olyan mélyen elraktározzuk, hogy 10-20-50-80 év múlva is bármikor felidézhessük magunknak. Az, hogy a meccsen mi lesz, már annyira nem is fontos. A rekordkönyvnek jó lesz, a rekordkönnyeknek 30 év után viszont már teljesen mindegy.

Na de azért töröljü fel velük a gyepet. Hiába játszanak otthon az évek alatt jól megszokott üres székeik előtt, el tudjuk söpörni őket egy meccsen is.