Gázfröccs ötösben

A válogatott szünetnek vége (megvertük Azerbajdzsánt, hey!), a Premier League teljes pompájában tér vissza és fordul rá a második negyedre. De úgy is mondhatjuk: Manchester United – Liverpool!

A United annyira rossz, hogy a mezei poolos a kárörvendésen kívül épp elkezdi őket sajnálni is, ami felér egyfajta nano coming outtal. Azt követően, hogy lepörgették a sztenderd 3 éves Mourinho termelési tervet, látványos edző buktatással a végén, kineveztek majd meghosszabbítottak a padon egy José PTSD alatt váratlanul jól teljesítő legendát, most pedig… tizenkettedikek. Pedig joggal lehetett némi félsz a riválisokban a nyáron, elvileg a Solksjaer alatti 19 meccs / 14 győzelem mérlegük az előtte fél évig foson lévő öltözőjükkel bámulatos volt és a Glazer család szokásához híven most sem volt szűkmarkú. Az már más kérdés, hogyan éltek vele. Olaszországba küldték Romelo Lukakut (aki boldog ember lehet ettől, de legalábbis nem unatkozik már), érkezői oldalon pedig védőkkel erősítettek, így az ex-palace-os Aaron Wan-Bissakával, na meg persze az egy és egyetlen Harry Maguire-rel. Nehezen múló humor bonbon, hogy többe került mint nekünk Virgil.

Ez a védelmi fókusz és de-facto támadósor gyengítés már augusztus közepén is fejvakarósnak tűnt attól a Manchestertől, aminek a szomszédja 30 góllal rúgott többet tavaly a ligában. Aztán mindennek gyors lenyomata is lett a valóságban: eddig mindössze 9 találatot szereztek 8 Premier League meccsen, és az Europa Ligában is legalább ennyire szenvednek, sőt. A 12. helyük pedig mehet még lejjebb is annak fényében, hogy a következő három meccsükből kettő rangadó lesz, így közel sem elképzelhetetlen, hogy novemberre a kieső zóna környékén egyensúlyoznak majd. Tyű.

Mizújs az első rangadójuk ellenfelével, a Liverpoollal? Elsősorban elsők vagyunk a tabellán, a City botlásait könyörtelenül kihasználva épp 8 ponttal, és miután a naptár már apránként elcsordogált a kilencedik meccsnapig, ezért ki lehet jelenteni, hogy a Liverpool teljes erővel pörgeti a title race-t a tavalyi keserédes rekord ezüst után – és ennek, akár tavaly, egy őszi United győzelem még inkább gázfröccsöt adhat. Bármennyire is furcsa tény a felívelő Klopp érában, az Old Traffordot pont nem sikerült még bevennie Apunak, utoljára Rodgers nyert ott a saját ezüst szezonjában. “Januárig ne nézd a tabellát” hüvelykujjszabály ide vagy oda, egy mostani győzelem már csak azért is volna fontos, mert a tökéletes kezdés nyomán érdemes egy fél gondolatot áldozni a hátralévő matekra: ha abból indulunk ki, hogy 100 pontra van szükség a biztos aranyhoz idén is, akkor 24gy/4d/2v tempóval ott vagyunk, míg mindehhez a Citynek 28 győzelemre és 2 vereségre van kerete. Mit érdemes kiolvasni ebből? Messzemenő következtetéseket biztosan nem, de azt igen, hogy már most kézzelfoghatóan nagyobb a hibahatárunk a fő riválisunkkal szemben és ez hétvégéről hétvégére csak nőhet, ha tovább veretjük ezt az időszakot. A jó fél évtized utáni első idegenbeli United döfés ennek a röppályának lehetne egy igazán markáns pontja, mivel a kezdő két hónap után egyértelműen kirajzolódik: idén mi viseljük a Csapat, Amit Meg Kell Verni kalapot, ami teljesen más narratívát jelent a hátralévő háromnegyedre, mint amit az elmúlt 30 évben bármikor is átéltünk.

A fiúk készen állnak, mindenki egészségesnek tűnik, ha nincs utolsó pillanatos zökkenő, Alisson is ott lesz a kapuban. Let the heavy metal begin!