Bevezetés a meccsnézésbe

(In memoriam E. P.)

Szerzőnek (Ekiyeki) ezen írásában nyilván nem célja a téma teljes kifejtése: jelen munka csak kiindulópontként szolgálhat a további vitákhoz.

Valami ilyet kellene előrebocsátani, hasonlatosan a kockázatokra és mellékhatásokra figyelmeztető obligát szöveghez. Másrészt viszont teljesen felesleges óvatoskodás lenne ez, mivel nyilván senki nem gondolja, hogy itt teljes akadémiai értekezést fog olvasni a témáról, tehát fogjunk bele. Maradjunk a szikár ténynél: meccset fogunk nézni! Nem labdarúgó mérkőzést, pláne találkozót (nem VIT ez kérem, ha ugyan valaki még…), hanem meccset.

Meccset mindenki néz, mondhatnánk, de ez persze nem igaz még Puskás országában sem. (Vagy pont itt nem igaz és éppen Puskás ellenérenapjainkban: erről sokat lehetne beszélni, teret adva a mindenkiben élő Hegyi Ivánba ojtott Kislakat szerkesztő úrnak, de nem fogok.) Mindazonáltal induljunk ki abból, hogy meccset nézünk. Valahol. A pálya szélén, a lelátón, a televízióban. A legnagyobb élmény ezt stadionban tenni: erre szerencsére egyre több lehetőség nyílik kis hazánkban. (Kis haza – sok stadion: gyönyörűséges páros ez.) A helyszínen meccset nézni: egyedülálló élvezet. Minden más megoldás csak kivonata lehet ennek az élménynek, és erősen kérdéses, hogy mindazon eszközök, melyek közvetítik számunkra ezt az élményt, mennyit képesek hozzátenni a hely szelleméhez, vagy éppen elvesznek mindenfélét szegény nehéz sorsú genius lociból.

Aki volt már valaha élőben meccsen (nyilván mindenki, hiszen a magyar ember neveltetésének fontos része ez, von Haus aus, ugyebár), az elsőként a hangulatot említi, mint fontos összetevőt. Aztán ott van még az áttekintés képessége. Hogy mindent látok egyszerre a pályán: a rohamozó csatárokkal küzdő védőket éppúgy, mint a közben a másik kapunál unatkozó hálóőrt. (Azon elgondolkodott már valaki, hogy a sportújságírás szakzsargonjának modorosságát überelheti-e valami? És ha nem, hát miért nem?) Mindezek mellé még hallom a velem együtt meccsen lévő szurkolókat, érzékelem a szagukat is – legyen az sör, vagy bármi más. Totális az élmény, érzékszerveimet többszörös hatások érik. (Tekintetes bíróság, hatások alatt álltam, ezért történt rendbontásom az említett sportrendezvényen, kérem ezen enyhítő körülmény figyelembe vételét!)

Ez a többrétegűség vész el a közvetítések révén, és a televíziót néző vagy a netet bámuló elvárja, hogy helyette kapjon olyat, amit viszont a helyszínen nem. A televízió ezért megadta nekünk a riportert, a szakértőt és a visszajátszást. Ezzel rögtön garantálták is a feszültséget, hiszen egy olyan érzelmi alapú tevékenységbe, mint a meccsnézés (szurkolás? napláne!) keverik a józan ész (márha, ugye…) és az objektivitás elemeit. Ráadásul különböző szempontokkal keverve, melyek aztán vagy találkoznak a nézők elvárásaival, vagy nem. Általában nyilván nem – és ez önmagában előrevetíti az ítéletalkotást, annak eredményeivel együtt.

(Itt most belebonyolódunk a technikai feltételek ürügyén a szurkolói lélektanba. A nézők nagy része ugyanis szurkoló is, és kifejezett elvárásokkal ül/fekszik a TV elé. Ne csupán győzzön a csapat, hanem magyarázzák és mutassák meg neki ennek okait is, lehetőleg kihangsúlyozva az edző, a játékosok zsenialitását/ostobaságát, pláne a közönség hathatós támogatását – v.ö. tizenkettedik ember. Utóbbinak persze ő is része, hiszen nyilván azért nézi – vagy pont nem nézi – a meccset, hogy támogassa imádott csapatát, amely így természetesen győzni fog. Bár Ő a nehéz időkben is ott volt, amikor egyszer másodikok lettek. Persze ennek megfelelő a viselkedése is, mintha ő is a helyszínen lenne. Ez irracionálisan hangzik, pedig a szurkoló mindent tud, nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, csak éppen ettől eltekint. Szurkolónak lenni költői létet jelent.)

A televíziós közvetítések szükségszerűen létrehoztak egy sajátos hierarchiát. A riporter mellett ott a szakértő, aki már egy magasabb szintet hivatott képviselni. Nincs könnyű dolga, állapítja meg a bennünk (esetleg még) élő humanista. Hát hiszen ki ő, hogy megmondja nekem, mit is látunk? (Tudjuk, az önérzetes embernek az útkereszteződésben sem parancsolhat egy százas égő.) Ha a szakértő egy korábbi játékos, akkor persze már régen is buta volt a játékhoz. Vagy csak egy bolond kapus, esetleg favágó oder idegbeteg futógép. A szurkoló ugyanis nem csupán nem hülye, hanem okos is! Leginkább okosabb. Mindenkinél. Nem jobb ám a helyzet akkor sem, ha szakértőnk edző (volt). Nem ért hozzá, kókler, mindenhol megbukott. Ha nem, akkor azzal a csapattal nagyanyám is… Mágnestáblával nevetséges, képernyős bemutatóval béna, vagy nagyképű. (És igen, tudjuk, hogy Jürgen is ilyen szakértőként lett közismert Germániában a 2006-os világbajnokságon a ZDF stúdiójában, ahol maga a német császár – Kaiser Franz, natürlich – ütötte elismerésével legitimációjára a pecsétet. Ugyanitt alig használt képzavarok eladók.)

Legrosszabb persze a „külsős” szakértő, az újságíró vagy blogger helyzete. Esetleg ismert emberé, aki valamely csapat közismert szurkolója. Mit keres ez itt? Sose játszott, tornából felmentett – más nyelvterületen Laptoptrainer. Nekem az ilyen ne magyarázzon! Seprűzzük ki a sport felszentelt csarnokából, nehogy jelenlétével beszennyezze ezt a különleges helyet!

Természetesen a riporter sem tud maradéktalanul megfelelni az igényeknek. Minek dumál annyit, kontra miért nem mondja el, mi van?  Idióta statbuzi – azt sem tudja, ki honnan jött. Hangja is milyen már! Ha nem vezet legalább 5-0-ra a csapata, a szurkolónak senki nem elég jó. Ha igen, akkor meg mit okoskodik ez itt, egy ilyen komolytalan (ulibuli) meccsen? Újra bizonyítékot nyer a néző arról, hogy a világ együtt hülyül.

Minden arról szól anblokk, ki mit lát a meccsen. Ki mit lát a meccsbe? Hiszen első pillantásra nyilvánvaló például. hogy ki hibázott a kapott gólnál. Véleményünk villámgyorsan kialakul, majd kimondatik a verdikt: Alacsony René volt az! Itt jön az újabb csoda, a visszajátszás. Sokszor, sok látószögből, amit persze kameraállásnak hívunk. Ezekből aztán kiderülhet, hogy a, nem is ő volt a hunyó, b, ő volt, de korábban nem látott ok miatt és nem hülye, c, ő volt és tényleg hülye. Figyelembe veszünk-e minden tényezőt véleményünk megalkotásánál? Fenéket, folyamatosan fedezünk fel újabb szempontokat. Elkezdhetünk mérlegelni, pláne elemezni. Benyomásainkban megingunk, elbizonytalanodunk. Vizuális illúziók áldozatai leszünk és ezt orrunk alá is dörgölik a közvetítésben! Nem is úgy volt, nem is tehet mindenről a szerencsétlen hátvéd a góltól kezdve egészen a globális felmelegedésig. Ez csupán a dicsfényhatás csalóka jelensége, hogy egy bizonyos személyben mindent kedvelünk, vagy utálunk. Minél kevesebbet tudunk, annál könnyebben döntünk, és annál biztosabbak vagyunk csalhatatlanságunkban. A hülyék magabiztossága – bólogatnak az idősebb (és persze szintén magabiztos) szurkolók. A gyors gondolkodás (v.ö. első benyomás) nagy arccal bevitt minket az erdőbe, és most vinnyogva visszavonul. Átadja helyét az elemzésnek, meg az elemzőknek. Kialakul a szurkolók csoportja, akik ezekről írogatnak egymásnak. Még jó, hogy csak kevesen vannak! Netes szubkultúra, tudományoskodik valaki, de szerencsére nem veszik őt komolyan…

Végül azért – bárhonnan is közelítünk – kialakul bennünk egy kép a meccsről. Aztán persze ez még kapni fog egy vajszínű árnyalatot, de ez lesz a mi meccsünk, ami istenigazából a sok különböző egyéni élmény összességéből születő közös élmény egy része. Csak az enyém, mindenféle hatástól mentesen! Gondolja az okos szurkoló, pedig dehogy. De ez őt ne zavarja, ne gondolja túl a dolgokat. Nehéz nem hinni semmiben, tehát legalább ez maradjon meg számára: az egyszeri saját győzelem lehetősége. Ha vesztünk, nem az a baj, hogy kisebbek leszünk a világ szemében, hanem a magunkéban leszünk kisebbek. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal…