Tudsz te, ha akarsz

Mondta mindig fater, amikor valami olyasmit csináltam, amire az ő mércéjével is kellett mán valamit mondani. Persze, mindenkinek van egy anekdotája arról, hogy morózus fater nem dícséri túl a gyereköt, mert elbízza magát, meg ebből majd tanul, de az a vicces, hogy bármennyire is a faszom kivolt ezzel mindig, tudok én is ebből az értékkészletből táplálkozni.

Hosszú idő után ez is egy olyan meccs volt, amit meg kellett nyerni. Igen, halálcsoport, de a PSG veréssel, meg a csoport többi eredményével mi tettük magasra a lécet, plusz a tavalyi döntő és az idei PL title challange miatt az volt a minimum elvárás, hogy menjünk tovább. Aztán ha majd a bíró kiejt a Bayern ellen, akkor lehet majd kurvaanyázni pár napot, de akkor mondhatjuk azt, hogy a BL-ben eltoltuk a kerékpárt addig, amíg tőlünk tellett. De ehhez kellett egy Napoli skalp, ami – Ancellotti ide vagy oda – nem tartozik a kis dolgok kategóriába úgy egyébként. Na ezt a szettót pont az Elmúlt Karácsonyok Liverpooljának találták ki, combos ellenfél, győzelmi kényszer, hazai pálya.

Azzal különösen nagy szerencsénk volt, hogy nem igazán derült ki senkinek, hogy a Napoli mit is akar most csinálni: Betolni a buszt és kivéreztetni minket, elején lerohanni, szerezni egy gólt valahogy és aztán busz, vagy csak kivárni és gyorsan kontrázni. Talán ez az utóbbi lehetett a terv, de valahogy nem tudták feloldani az enigmát, hogy stabilan védekezve hogyan lehet nyerni ellenünk, idegenben. Szóval jöttünk mi, és jött az atom: a tavalyi BL szezon bármelyik meccse közé be lehetne ezt illeszteni, csak akkor mondjuk valószínűleg 4-1 lett volna a vége.

Az első félidőben már megvolt a gól, amire minimum szükségünk volt, ami viszont király volt, hogy az idei szezonos megoldásokhoz képest (pl. amikor kibrusztolni mentünk az x-et Párizsba) most úgy voltunk vele, hogy toljuk végig a heavy metalt, ahogy a csövön kifér. Valahogy logikus is volt, mert ha a bilikékek összeharácsolnak egy gólt, akkor onnantól elég izzadós lett volna a vége.

Ha már összeharácsolás: Az egyik benyomásom, ami az utóbbi meccsekre is válaszol valamennyire, hogy hiányzott sokszor az, hogy valaki tényleg extraklasszis legyen, és meccseken át húzza a csapatot. Volt, hogy ezt fél szezonon át tolt folyamatosan Suarez, mint a gőzmozdony, volt, hogy meccseken át Cou volt az, akitől várhattuk a csodát, majd jött Salah. Ha nem is feltétlen a gólok és a helyzetek, hanem ez a fajta extraklasszis aura hiányzott belőle nekem az utóbbi időben, de most úgy éreztem, hogy ezt megkaptuk megint. Egyedül tolhatott volna megint egy mesterhármast, és persze, be kéne lőni, de a mozgásával, agilitásával felfelé lógott ki egy amúgy is kurva jó csapatból. És egyébként sokszor mennyire egysíkú tudok lenni én is: hiányolom az extraklasszist a csapatba, aki a különbséget jelenti, de az a helyzet, hogy végig ott is volt. Persze, VVD szerintem is korunk top4 CB-jének egyike, de itt most Alissonra gondolok. Ha csatár lenne, már vésnék át Suarez szobrát a képmására, annyi pontot hozott már, annyi kritikus helyzetben tartotta pályán a csapatot. Kitettük érte a nagy dollárt, kurvára megérte, eddig amit tol, az nálam a tavalyi DDG kategória, ami meg is látszik az eredményeinken.

Szóval nyomtuk a hegyi metált, és tényleg csak az volt a kérdés, hogy mennyire csapjuk őket agyon. Mert egy ilyen félig kinyíló csapat (a kapott gól miatt muszáj is volt nekik) az csemege. Persze, ilyenkor a kőművesek is szebben csillognak a fényben, de mindig el kell mondanom ugyan azt 117. alkalommal is, mert még úgy látom nem ért át mindenkinek. Milner egy kibaszott kőműves. Imádom. Kurva jó a csapatnak, kellenek ilyen emberek, kibaszott hasznos és kurva jó példát mutat, mellete nagyon intelligensen is játszik. Ha ott van még Hendó és Gini, na az pokol egy kiscsapat ellen, ahol nem tud kijönni, hogy a pályát beborító rakkolásuk a legnagyobb előnyük. Ez a Napoli ellen ez ki tudott csúcsosodni, különösen a második félidőben, ahol rohangálni kellett a középpályán folyamatosan oda-vissza. Ilyen szettó általában azok ellen a csapatok ellen alakul ki, akik akarnak ellenünk focizni, és ezek ugyan egy egyre olvadó jégtáblán toporognak, de általában ők még mindig a nagycsapatok. Szóval kicsik ellen halál ez a trió, nagyok ellen kurva jó. Nem minden egyes kibaszott alkalommal, de általában.

Szóval kurvára kellett Alisson védése a végén, kb. mint ha Salah toszta volna be a harmadik gólt. És azért is, mert Salah mellett Mané se tette meg ezt a szívességet. Aki, ha csak a nyers számokat nézzük, eléggé görödben van: 9 meccs óta egy darab assziszt elég vékony, pláne, mert ugye Bobby számláját a csapatjátékban való részvétele miatt nézzük kevésbé árgus szemmel. Csak ugye ha mindenki a védekezésben, meg a passzolásban jeleskedik, azért csak kéne valaki, aki gólt is rúg. Engem egyébként nem zavar feltétlen, hogy most nem jön ki neki a lépés, inkább az, ahogy sokszor rettenetesen lassan szabadul a labdától, cserébe olyan a testbeszéde, mint aki rettenetesen leszarja az egészet.

Nem rossz, de a jó nem ilyen, szokta volt drága edzőm mondani, és így, hogy a forduló utolsó meccsén továbbmentünk, el is lehetne felejteni az egészet. Nem akarom minden jóban a rosszat keresni, de egy ilyen csoportban ha már megcsináljuk a nehezét, ugyan bazmeg ne kelljen már a végén körmöt rágni. Vagyis simán le kellett volna x-elni Nápolyban, meg verni a RCSF-et, és onnantól nem lett volna ma miről beszélni. Mert érdekes ez a szurkolói lélektan: most jó minden, ha Allison nem véd, akkor meg megyünk a tundrára kecskét baszni, ahova mondjuk a csirkéknek is kéne mennie. Nem egy darab védés határozza meg, hogy jó-e a csapat, vagy nem, hogy jó volt-e ez a BL csoportkör, vagy nem, hogy megéremlünk-e bármit is, vagy nem. Szóval ne tegyünk úgy, hogy ez a BL csoportkör nem volt egyébként egy jó 60%-os foshalmaz, cserébe örüljünk annak, hogy láthattuk: Van még ott, ahonnan ez jött.