Bayern München

Vagy bármelyik, eurépa egyik felsőbb polcán egerésző nagycsapat. Ilyen érzésem van most, mintha mi is azok lennénk egy kicsit. Nyilván a neheze a bajorságnak az, hogy mindig, minden évben, évtizedeken át ott kell maradni és nem lehetnek komoly megingások, mi meg csak most ismerkedünk ezzel a szereppel. Újra.

Mert mi is történt? Két bajnokságot vezető csapat, amiből az egyik masszívan költött is nyáron, hibátlan mérleggel találkozik a BL első meccsén, frissen, üdén, kipihenve, óvatos szemhéjmasszázzsal élénkítve. Nem a februári zimankóban, boxingdaytől tizedelve, fáradtan és nyűgösen a 10 fokban, hanem a legjobb kerettel, másik játékából felkészülve, kiismerve. És ha kicsit hátrébb lépünk az eredménytől, marhára nem arról volt szó, hogy mi féltünk jobban a PSG-től, hogy ez most megint egy ilyen buziskodás Dáviddal meg Góliáttal, meg a foci szépsége, ahol a kicsi is nyerhet. Ahol a beképzelt nagypénzes sztárok tartogatják a labdát, de szart se érnek vele, mert a csúszó-mászó skót felszolgálófiúk mindenhol ott vannak. Lófaszt, drága véreim, Tuchel pontosan annyira be volt szarva tőlünk, mint ahogy mi tartottunk egy felső polcos csapattól régebben, és marhára nem érezte azt, hogy elődjével szemben neki dominánsan kéne fellépnie.

Ezért az első félidő játéka egyébként pontosan arról szólt, hogy marhára nem szeretnénk hagyni, hogy a másik bármit is tudjon csinálni. Annyira, hogy nem egyszer valamelyik szabadon választott CB-nk a középpálya vonalától 20m-re nyugodtan előrekocoghatott, annyira állt sünben a PSG. Mert sok tekintetben a két csapat egymás tükörképe: Ha az egyik oldalon Mané-Salah-Studge(Bobby), a másikon Cavani-Neymar-Mbappé lendületből viheti a védelemre a labdát, akkor Isten irgalmazzon mindenki lelkének. Ha ilyen nincs, akkor félig nyert ügyünk van. Akár Studge miatt, akár nem, mi sem támadtuk az ő középső védőiket, simán csak volt egy Mané-Gini-Hendó-Milly formában felhúzott falunk a középpályájuk előtt, és passzold át, ha tudod. Ismerős? Amúgy Neymarnak lett volna a feladata visszalépni, és vagy megindulni, vagy hátulról indítva bejátszani az üres területeket, de szerencsére elég keményen lendült rá a malteroskanál ahhoz, hogy ehhez inkább mégse legyen annyira kedve. Szóval ebben az állóvízben mindkét edző arra várt, hogy mi történik a second ball-ok kies földjén. Ott volt a kutya elhantolva, hogy egy elnézett felpassz, egy rossz lefordulás után tényleg ki tud-e alakulni az, hogy valamelyik támadó 3-as megindul, vagy nézegetjük egymást egyik sünből a másikba rendeződve.

Ez a rendszer csak ott bicsaklott meg, hogy a terület (és halfspace) zárás jegyében a két FB-eket nagyjából szabadon hagyta a PSG, nem is logikátlanul. Az első félidőben a jellemző veszélforrás vagy a szöglet, vagy a beadások voltak, és ott csúszhatott ki az első scheiße Tuchel száján, amikor Studge mozgását sikerült kurvára elnézni és kerülni egy gólos hátrányba.  Rögtön utána kettőbe, mert Bernat prezentált egy szemelvényt egy mélyet Albie Morenó védekezési kisokosából, majd lesgól náluk, 2-1 a félidő, nem rossz ez így. A védelem egyébként stabil, a támadók ellehetetlenítve, az összjátékot pedig megint Milly próbálja tartani azáltal, hogy a heatmapje gyakorlatilag a teljes pályát lefedi, oda-vissza.

És igen, Studge egy teljesen másik iskola. Nem ütközik annyit, nem fut hátra annyit (bár sokszor cserélt helyet Manéval és került ki a szélre), nem érzem azt, hogy bár csatárokról beszélünk, teljesen összehasonlítható lenne így Bobbyval. Mert Studge a góljától függetlenül elképesztően ösztőnből, IQ-ból, tanultan, bárhogyan, de úgy helyezkedik, hogy abból gólhelyzet legyen. És igen, meccshiányos, de messze nem csak poacher, hanem összjátékban is hasznos, és nagyon sokat érnek a terület nyitó elmozgásai neki is. És befejelte, amit egyébként nem kell magyarázni senkinek.

Maradt a második félidő, ahol a legnagyobb problémát az okozta, hogy elhiggyük végre, hogy mi vagyunk a Bayern, és tökmindegy kivel játszunk, azt szépen, komótosan, nyugodtan, de be fogjuk gyalulni. Amit egyébként meg is tettünk: Teljes kontroll alatt tartottuk a meccset a második félidőben, és egy felállt PSG ellen volt elég helyzetünk, hogy lesimázzuk. Egy olyan PSG-t, ami egyébként nagyon nem szokott hozzá, hogy bekkeljen bárki ellen (nem is az az erősségük), mégis, tartanak annyira egy 2018-as Liverpooltól, hogy még a látszatát és elkerüljék annak, hogy bármit is akarnak kezdeni a labdával. És valahol ez volt ilyen keserédes érzés: Nem lett volna szégyen nekik 2-1re kikapni tőlünk. A hetvenedik perc környékén konkrétan sétálgattak és senyvedtek. Vagy azért, mert zsoldosok és szarnak mindenbe bele, vagy azért, mert idén még nem volt olyan meccsük, amikor át kellett volna izzadni a mezt, vagy azért, mert egyszerűen nem hittek benne, hogy ezzel a Liverpoollal bármit is lehet csinálni. Vagy ennek elegye, nem tudom. Az viszont biztos, hogy egy kurva gyenge és motiválatlan PSG jött ki a második félidőre, nem egy összevásárolt, győzelemhez szokott, és győzni tudó sztárcsapat.

Volt viszont két „de” még ebben a meccsben, amit azért nem láttunk annyira jönni. Az első „de” Salah labdaeladása. Persze, van egy meccsen 20 ilyen eladott labda, de lélektanilag elképesztő ostoba helyzetben jött. Ha már híres sztárokról beszélünk, akkor pont nem a beleszarást és a figyelmetlenkedést kéne átvenni, mert pont abban a pillanatban, amikor az egész csapat kinyílik támadni, és próbálja bevinni a döntő csapást a ténfergő PSG-nek, elképesztően ordas Megye 1-es hiba így eladni a labdát, középre passzolva laposan. Az, hogy gólt szereztek belőle meg igazából valahol sorsszerű: Az ilyen helyzetekre játszott Tuchel, ebben jó a PSG, nem csoda, hogy nem marad ki. Így nálam 2-2-nek jó volt ez a meccs, egy nagyon erős tanulópénzzel, ami volt ez Alissonnak is a Leicester ellen, hogy Salah fiam, rúghatsz te bármennyi gólt, végig koncentrálunk egy meccsen, köszöntem alássan.

De nem, mert Bobbynál még volt egy half-no look gól a tarsolyban, ami amúgy már tényleg a hihetetlen kategória. Ezektől a góloktól leszel te igazán Bayern, meg attól, hogy a kezdőcsatárod gólt szerez, a cserecsatárod meg ilyet tud, mindegy, hogy egyébként ki melyik szerepben játszik a szezon nagyobbik részében. És van egy ilyen furcsa érzés bennem, hogy lehet, hogy ez most az újkori Liverpoolság egy másik fejezete. Mert vertünk már meg korábban is nagycsapatot, de most nem a kezdők lelkesedésével, vagy szerencsével, vagy egy most-vagy-soha adrenalinkoktéllal csaptuk őket agyon, hanem úgy, ahogy azt a nagyon csinálják.