Ilyen unalmas is lehet

Két érzelemspicces meccs között le kellett hoznunk egy idegenbeli Sotont simába’, és… lehoztuk. Tudjuk ezt így is.

Szögezzük le rögtön: a Southampton ellen játszanunk mindig tök vicces az FSG equity managementje miatt, szóval teljesen kontent nélkül így se – úgy se maradtunk volna ezen az átkötő meccsen.

Volt tehát ez a Tottenham és Porto közé esett, összesen 600 kilométeres utazással tarkított Soton találka vasárnap este, amin a teljes globál Liverpool család túl akart lenni, hogy direktben foglalkozhassunk végre a 9 év utáni első BL playoff meccsünkkel. A délutáni newcastle-i események azonban segítettek nekünk, hogy kicsit visszafordítsuk a figyelmünket a ligára, hiszen hirtelen ott lett a kép: ha hozzuk, 2 pontra megyünk rá a botladozó Unitedre úgy, hogy közben az Arsenal és a Chelsea is gyönyörűen fosódik. Pontosan tudjuk, hogy ebben a Liverpoolban benne van, hogy az ország második legjobb csapata legyen – és sokszor érezzük azt, hogy csak kicsin csúszik el a dolog.

Tegyük hozzá gyorsan azt is, hogy teljesen karakteres elcsúszás lett volna, ha a kiesés szellője által legyintett, legyintgetett Szentek ellen beikszelünk a faszba. Hiába akarnak ők még focizni is a sztenderd rosszabbul csavarozott buszokhoz képest, annyiszor láttuk azt a lemezt, hogy nem bírunk ilyenkor jót menni, hogy kifejezetten rossz érzésekkel ültem le a Spíler elé. Wesley Hoedt aztán szerencsére iparkodott azért, hogy hamar jobb legyen a kedvem, és az ötödik percben a második orbitális hibáját is elkövette, amit a Salah / Bobby páros köszönt szépen és gólpassz / góllal le is csapott. Mindez fél perccel azután történt, hogy a kommentátorok idézték a bentmaradás elleni küzdelem furcsaságáról szóló nyilatkozatát, így storytelling szempontjából kifogástalanul indult a meccs.

Jó volt látni a gólt követően, hogy nem álltunk vissza és továbbra is úgy játszottunk, mint egy csapat, aki meg akarja mutatni a másiknak, hogy sokkal jobb nála (általa). Mentünk előre, és noha a félidő közepén egy etapra megélénkült a Soton és Karius-nak egyszer védenie is kellett egy nagyot, mégsem volt benne a levegőben az egyenlítés. Mi több, a második vörös találat jött helyette, egy nem mindennapi Firmino – Salah kényszerítő után. BOBBY ÉS MO A MODERN TALKING!

Ez volt az első félidőben. Mi volt a második? Félgőzzel támadgató Liverpool és életképtelen Southampton. Illetve vicces cserék: Klopp az összes bevethető Southampton Army katonáját felküldte, de igazán „Deal with it!” mémes lett volna a részéről, ha Clyne-t is felfuttatja egy percre. Persze Lovren így is ütött. Szegény szent nézők nem is tudták, kit utáljanak jobban a végén, van Dijkot vagy Lovrent. Adható lenne egy olyan meccs is, amin minden ex-sotonost ugyanakkora elánnal fújolnak végig. Na, az tényleg a legközelebbi definíciója lenne a füttykoncertnek, több hangsávon, kánonokkal!

Biztos lehetne még írni, elemezni, statokat bányászni erről az összecsapásról, de az igazság az, hogy ez egy tükörsima, néha szép focis, többször ásítozós idegenbeli győzelem volt egy potenciális champó csapat ellen az elejétől a végéig. Nem több és nem kevesebb. Azaz épp olyan, amit nagy csapatok szoktak csinálni a kicsik előtt. Premier League másodikak, meg ilyesmik, akik hétközben utána BL playoffoznak. Előreszaladtam? Három napot biztosan.

PS: a meccs igazi győztese a „Born to play for Southampton, and then to be sold to Liverpool” táblát kezében szorongató kis srác volt a nézőtéren.