Szezonértékelő a big picture jegyében

Messziről indítok, hogy megfeleljek a címben jelzett magam támasztotta elvárásnak. Liverpool szurkolónak lenni nem könnyű kereszt, különösen az elmúlt negyed évszázadban volt ez a feladat kihívásokkal teli. Bár azt hiszem, az elmúlt 10 évben szurkolónak lenni is egyre nehezebbé vált. Sőt, épeszű embernek is… Olyan mennyiségű információ zúdul ránk, olyan sebességgel, ami a tegnapot is a régmúlt ködébe burkolja, így egy tavalyi siker már szinte alig felidézhető. A pillanat hatalma uralkodik rajtunk, főleg, ha mindennapi betevőként használjuk a social media különböző platformjait vagy akár csak az internetet. (Hol van már a Leicester csodaszámba menő bajnoki címe, hol van Ranieri?) Éppen ezért egy szezonértékelő során talán nem árt, ha tágabb – a fentiekhez képest történelmi – kontextusba helyezzük a Liverpool 2016-17-es évét.

A nemrég lezárult futballév volt a PL 25. szezonja, és a mostani megelőző 24 év során a Liverpool 3 ezüstérmet, 5 bronzérmet, valamint 5 Wenger-kupát (ami nem volt mindig BL-t érő kupa, csak sima 4. hely) szerzett. Vagyis azon túl, hogy a PL-ben még nem sikerült bajnoki címet szereznünk, a szezonok közel felét a top4-en kívül töltöttük. Ízlelgessük ezt. Ahogy azt is, hogy a top4-es helyezéseink majd’ harmadát (egy ezüst, két bronz, egy 4. hely, plusz BL-győzelem és FA-kupa) Rafa szállította 6 év alatt. Ezt az időszakot lehet egyedül rendszeres BL-korszaknak tekinteni, korábban összesen kétszer szerepeltünk a legrangosabb európai kupában (Említsük meg Roy Evans nevét is, aki bár nem tudott BL-szereplést kivívni, de két 3. és két 4. hellyel végzett négy teljes szezonjában.). És ezt vágta el Hicks&Gillet, majdnem csődbe víve a klubot, amit gyakorlatilag teljesen újjá kellett építeni, úgy sportszakmailag, mint szervezet szintjén egyaránt, de erről majd később. Az FSG színre lépése óta a 7. szezont abszolváltuk. Ez alatt most másodszor jött össze a BL, a három (csak 3!, pedig ez is milyen régi emléknek tűnik, ugye?) évvel ezelőtti ezüst után most egy 4. hely jött össze.

Mit akarok mindezzel mondani? Nem kevesebbet, hogy a Liverpool Rafa hatéves edzősködését leszámítva nem volt BL-szereplő (az ezt megelőző 12 évben csak kétszer voltunk ott – igaz, a 90-es években a 4. hely még nem ért BL-selejtezőt), nem játszott jelentősebb szerepet sem a PL-ben, sem a nemzetközi kupákban, leszámítva a 2001-es UEFA-kupa győzelmet, és rá következő évben az ezüstérmet. Voltak persze hazai kupagyőzelmek, amelyeknek akkor még jóval nagyobb presztízse volt. A BL-ben összesen kilenc alkalommal indulhattunk (ehhez képest kiváló teljesítmény az egy győzelem, egy döntő – Rafa, ki más), most lesz a 10. alkalom. 25 év alatt. Innen indulunk tehát, nem a vágyainkból vagy a közel harminc éve nem létező aranycsapatunktól, mert ez A REALITÁS.

Ha pontszámban mérjük, akkor négy szezonban jutottunk 80 pont vagy a fölé (2001-02: 80, 2005-6:82, 2013-14: 84, 2008-9: 86), de ezek után két 76 pontos szezon következik: 2007-08 és a most zárult 2016-17-es. Előbbinek 39, a mostaninak 36 volt a gólkülönbsége. Vagyis a mostani a klub 5-6. legjobb szezonja a PL-ben. Megint csak: 25 év alatt.

Nos tehát ez az a közvetlen történelmi kontextus, amiben el kell helyezni a mostani 4. helyezést. Soha ennyi pont nem kellett még a 4. helyhez, és ez előtt csak egyszer fordult elő (2012-13-ban), hogy még az 5. helyezett csapat is 70 pont fölött végzett (igaz, akkor a Spurs 72 ponttal zárt, a 4. helyhez elég volt az Arsenalnal 73, a Citynek az ezüsthöz 78, míg a bajnok MU is 90 pont alatt maradt).

Nézzük a száraz tényeket Nate segítségével egy kicsit közelebbről:

Az előrelépés megkérdőjelezhetetlen. Ahogy azért ez el is volt várható egy nemzetközi futball nélküli szezonban.

És akkor most jöjjön az, amiről írtam még télen, és amit Nate is kiemelt blogjában: a szerepeltetett játékosok száma, a sérülések, hiányzások. Az idény 47 tétmeccsén 28 játékos szerepelt, 23 a bajnokságban. Ez a PL csapatai közül a legkevesebb, noha a Chelsea 24 játékosa közül azért voltak, akik csak a bajnokság megnyerése után kaptak lehetőséget (Aina mondjuk, de Kenedy is összesen játszott 15 percet mielőtt a Watford ellen kezdett volna), és a Spurs 24 játékosa közül ketten 5 percet töltöttek a pályán. Mindenesetre tény, hogy a top4 3 csapata (köztük a bajnok és az ezüstérmes) kevés játékost használt az idény során. Nate arra is felhívja a figyelmet, hogy 10 játékos mutatkozott be az elmúlt szezonban, míg 16 játékos, aki tavaly legalább egyszer pályára lépett, egyáltalán nem játszott idén. Ez elég komoly vérfrissítésre utal.

A rotáció kényes és szintén nagy vitákat kiváltó témájához adalék, hogy ezen a 47 meccsen 40 különböző kezdővel álltunk fel. Íme Nate gyönyörű táblája:

Ami még figyelemreméltóbb, az a lejátszott percek száma és aránya a PL és az összes meccsünket tekintve. Ebből kiderül, hogy négy játékosunk játszott legalább 30 meccset végig a PL-ben (és nyolcan voltak, akik legalább ennyi bajnokin pályára léptek). Ilyen kevesen egyetlen top4-es csapatban sem kerültek 3000 perc fölé az összes lejátszott mérkőzést tekintve: a Chelsea 10, a Spurs és a City is 9-9 játékossal szerepel a 3000 percnél többet játszó kontingensben – mi hárommal.  Nagyon durva különbség. 

Ha összehasonlítjuk a bajnok Chelsea keretével, akkor látjuk, hogy náluk 10 (tehát 2,5-szer annyi, mint nálunk!!) játszott 3000 percen felül, és hatan is többet játszottak a nálunk legtöbbet pályán levő Clyne-nál, Azpilicueta pedig 4000 perc fölé került. (A Spurs is 5 olyan játékost tud felmutatni, akik 3000 percnél többet játszottak, hárman – Dier, Eriksen és Alli – is 4000 percnél többet játszottak.) A Chelsea tehát gyakorlatilag a teljes kezdőjét (9 játékos!) végig tudta játszatni a PL-ben legalább 30 meccsen, az összes meccset figyelembe véve pedig 34 meccsnyi játékpercet tolt végig 10 ember (Moses a plusz 1). (Az összehasonlító táblázat itt látható teljes egészében, csak a legalább 400 percet játszókat vettem figyelembe.)

Nálunk ugyanezek a számok:

PL: 3 játékos (Clyne, Firmino, Milner) játszott 3000 percnél is többet – Lovren, Mignolet, Matip és Wijnaldum pedig legalább hozták a PL játékperceinek 70 százalékát. Összesen csak négyen tudtak 30 meccsnyi játékidőt összehozni a szezonban, ráadásul nincs köztük egy CB sem (a valóságban a Lovren-Matip duó 17 meccset abszolvált a PL-ben). Véletlen összefüggés lenne a 42 kapott góllal? Nehezen hihető.

Nálunk összesen 17 játékos szerepelt a PL-ben a rendelkezésre álló játékidő legalább ötödében, a Chelsea esetében csak 14, a Spursnél meg 15, noha a bajnokikon túl még 15 meccsük volt, 6 meccsel több, mint a másik két csapatnak.

A fentiekből az következik, hogy a szezon egészét illetően egyáltalán nem hajszolták/használták túl Kloppék a játékosokat, sőt, inkább az látszik, hogy a fontos játékosok kevesebbet játszottak, mint a hasonló kaliberek a riválisoknál.

Sérülés miatt (vagy adminisztratív okok) tíz vagy annál több meccset hagyott ki nálunk: Lovren, Matip, Cou, Henderson, Mané, Lallana. Ez hat játékos, mind stabil kezdő, összesen hatvannál is több kihagyott meccsel. Az már csak hab a tortán, hogy Clyne vagy Milner pont akkor sérül le, amikor nagyon nem kéne, Can is kihagy 8 meccset, hogy aztán folyamatos fájdalommal játsszon, vagy hogy Grujic, aki tehermentesíthetné a sűrű kupajanuár során a középpályás hiányzóinkat, pont sérült, 18 meccset hagy ki. Hogy Sturridge csak lábjegyzet legyen ezen a listán: néha ő is játszott. A Chelseanek nem volt jelentősebb sérüléshulláma, míg a Spurs megúszta Alderweireld, Kane és Rose 10+ meccses hiányzásait, nyilván nem baj, ha hat helyett csak három hosszabb ideig sérült játékosa van egy csapatnak (Lamela olyan, mint Ings, nem létezik ebből a szempontból).

Még a Spurs stabil kezdőjéből is 9 játékos ott volt a PL játékperceinek legalább 74 százalékán, pedig összességében több meccs, és náluk is voltak sérültek, nálunk 8 játékos volt a 70 százalékán. Vagyis eggyel több kezdő emberük volt ott kettővel több bajnokin – nüanszok, amik döntőek lehetnek.

Hogy beakadt lemezként ismételgessem: nem látom e számok alapján, hogy szignifikánsan szűkebb keretünk lett volna, mint a bajnokság első két helyezettjének (a minőség, főleg a Chelsea esetében, persze már más kérdés), nem látom, hogy agyonhajtotta volna őket Klopp (nyilván itt is lehet árnyalni, hogy pontosan hány meccset, milyen sűrűségben kellett lejátszani bizonyos játékosoknak). Képzeljük el ugyanígy, hogy a Chelsea-nek a Luiz-Cahill párosa nem 33 és 36, hanem 24-26 meccsnyi játékot produkál (Terry és Zouma vagy Aké pótolta volna őket?), hogy Hazard 8 meccsel kevesebbet játszik, hogy Kante 35 helyett csak 24 meccset tol, Costa pedig 34 helyett csak 25-öt, és mondjuk vegyük ki Maticot, aki néggyel kevesebb meccsnyi játékpercet teljesít. Így együtt, mire ment volna a Chelsea? Úriember biztosra nem fogad, így csak annyit mondok, hogy bajnokok biztos nem lettek volna. De ha a Spurs 3 említett nagy hiányzójához még odatesszük Eriksent, Allit és mondjuk Diert, akik fejenként 8-10 meccsel kevesebbet játszottak volna, mentek-e volna az aranyért? Egészen biztos, hogy nem. 

Még egy táblázat, ami szerintem jelzi, hogy mennyire fontos az állandóság, a stabil kezdő 11 megléte: A CIES adatai azt mutatják, hogy a bajnokikon pályára lépő legtöbbet játszó 11 játékos az összes lehetséges játékidő hány százalékában voltak a pályán (tulajdonképpen aggregált adatok ugyanarra, amit én is számoltam a Top3-ra). Egész Európában a Chelsea a nyerő: ha Conte pályára tudta küldeni a legjobb tizenegyét, mindig megtette. Ahogy a Spurs is, még BL-lel terhelten is. És a duplázó Real nincs a legtöbbet rotáló csapatok között, ahogy a City se, ott van viszont a MU, ahol a sérülések szintén szerepet játszathattak ebben, ahogy a fókusz áthelyeződése a kupákra és Mou útkeresése is. A Liverpool a 33. helyen, 77.8 százalékos aránnyal.

Félreértések elkerülése végett: volt, hogy rossz volt a kezdő, a taktika, hibázott meccs közben Klopp, miegymás. De azt hiszem, jól lehet látni, hogy az alapvető probléma az volt, hogy túl sok stabil kezdő hiányzott túl sokat. 

Ahogy Nate a posztjában meg is jegyzi: a gyalázatos január-februári időszakban Coutinho, Mané, Matip hosszabb hiányzása mellett Henderson, Milner, Sturridge, Clyne, Lucas, Lallana és Lovren is mind kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódott, mind legalább egy meccset kihagyott 2017 első hat hetében. És emiatt kellett például Firminót meg Lallanát használni orrvérzésig, ami teljesítményük visszaesésével fizettette meg az árát. Eközben 35 nap alatt 11 meccset kellett lejátszani, közte ugyan csak 5 bajnokit, amin mindösszesen 3 pontot szereztünk, de ami még nagyobb baj volt, teljesen elment a csapat nehezen megszerzett önbizalma, hogy aztán kínkeservesen, fogcsikorgatva, önmagunkat a hajunknál fogva kirángatva a gödörből, ragadjuk el mégis a Wenger-kupa fülét.

„A kloppi foci jobban eszi a játékosokat”

Nézzük meg a másik ellenérvet, mely szerint a kloppi foci jobban kizsigereli az embereket (túl azon, hogy azt innen nem lehet megmondani, hogy pontosan mennyi futás, hány sprint egyenlő hány játékperccel, amit nem a pályán tölt valaki: vagyis, hogy a kevesebb játékidőt mennyire ellensúlyoz a nagyobb iram), a következő adatsorokból (ha a szemünknek nem hittünk volna) indirekt módon arra következtethetünk, hogy a kloppi foci

1. sokkal kevésbé direkt (kevésbé direkt, mint a Spursé) és kevésbé „egydimenziós”;
2. sokkal kevertebb stílusú, mint azt korábban gondoltuk volna vagy a vetélytársainkhoz képest mérve.

Amely adatok alapján olyan gyanúnk is támadhat, hogy talán mégsem annyira kizsigerelő ez a kloppi foci, mint amennyire korábban gondoltuk vagy ha összevetjük a top6 bizonyos csapataival.

Ha összehasonlítjuk az elmúlt idényünket a top6 további csapataival, akkor egész jól jövünk ki. A Spurs (17,6) mögött a 2. legtöbb lövésünk volt (16,8 meccsenként, egy egész tizeddel előztük a Cityt), és ugyancsak a Spurs mögött a 2. legtöbb kaput találó lövésünk volt (6,7 vs 6,2), holtversenyben a 2. legtöbb akciógólt lőttük (itt is a Spurs az első 61-gyel, köszönhetően az év végi 13 góljuknak, mi az Arsenallal együtt 55-55 góllal zártuk ebben a kategóriában) és a City (61,9%) mögött a 2. helyen végeztünk  a labdabirtoklást (58,3%) tekintve  (ez ugye Máté szavaival élve, a meccs közbeni pihenés esete) is. A Chelsea 54 százalékkal a top6 utolsó helyén végzett, előtte a MU 55, majd az Arsenal 56,5, a képzeletbeli dobóra pedig a Spurs ért oda 57,4 százalékos labdabirtoklással.

Fájdalmasan kevés gólt lőttünk kontrából (Salah és a sebesség, a gólszerzési alkalmak diverzifikálása!): összesen kettőt az egész idényben :( A Chelsea 7 gólja kimagaslik az egész mezőnyből, de nagyon jó a City 6 gólja is. A Spurs és a MU 3-3 kontrát értékesített, míg az Arsenal is ugyanannyit, amennyit mi. Ezt valamennyire ellensúlyozta a rögzített helyzetből rúgott 13 gólunk, ami a Chelsea 22 gólja (!! a magas emberek elöl is sokat érnek) mögött a top6 2. helyére volt jó. Itt jegyezném meg, hogy a top6 4. helyére volt csak elég sikeres cseleink száma is (10,9: ez ugye a betömörülő védelem ellen hatásos fegyver lehet, ha egy az egyben meg tudod verni az ellenfelet, már megbontottad a zárt alakzatot). A top3: Chelsea 13,3, City 13,2, Arsenal 12,1.

Passzpontosságot tekintve csak a top6 utolsó helyére voltunk jók, míg – és most kapaszkodjon meg mindenki – a top6 csapatai közül a legtöbb fejbárbajt mi nyertük meg!

A City (33%) mögött hármas holtverseny van a támadóharmadban töltött akciók arányát tekintve (az Arsenal és a Spurs is 32-32%). Meglepően kevés lövésünk volt az ötösön belülről (a Chelsea és mi is csak 5 százalékot hoztunk itt, ami az utolsó helyekre volt elég, a PL listáját a Stoke vezeti 10 százalékkal, a City 8, míg a maradék top6 csapat 7-7 százalék), a 16-oson belül viszont a teljes PL-mezőnyt tekintve a 4. helyen végeztünk, a Crystal Palace-szal holtversenyben 55 százalékkal (1. Arsenal: 60%, 2. Chelsea 58%, 3. Southampton: 56%). A büntetőterületen kívüli próbálkozásokat leginkább a Spurs erőltette (lövéseik 47 százaléka! kintről jött), a top6 ezüstje a MU-nak jutott 42 százalékkal, míg nekünk a bronz jutott 40-nel.

Nagy vitákat szokott kiváltani a beadások túlzott mennyisége, nos e tekintetben a top6 élén a United végzett, meccsenként 23-mal, míg mi a Cityvel osztoztunk a 2. helyen 21-21 beadással. A Spurs 20, míg a maradék két londoni 18-18 beadással kísérletezett meccsenként. Én nem érzem ezt stílustörésnek vagy rettenetesen soknak (a Soton lett az első 25-tel), sokkal inkább a beadások típusa és pontossága lehet itt kérdéses, és persze jogosan fel lehet vetni azt is, hogy target man híján valójában nem sok-e ez mégis.

Ami viszont látványos, hogy kiugratásokban csak a Spurst előztük meg (nekik meccsenként 1, nekünk 2), a top6 többi csapata bizony meccsenként 3 kiugratással próbálkozott. Ha esetleg az új szezonban Cou hátrébb játszik, ez is növekedhet talán.

Hogy mennyire nem volt egysíkú a játékunk, arra talán az jó mutató, hogy a top6 csapatai közül mi kísérleteztünk a 2. legtöbb hosszú lasztival (meccsenként 68), a Spurs 72, a Chelsea 63, a MU 65, míg nem meglepő módon a City és az Arsenal csak 53-53 föld-levegő rakétát lőtt ki. Ezt ellensúlyozandó a City 548 rövid passza mögött mi tiki-takáztunk a 2. legtöbbet 524 passzal, míg az Barca-imitátor Arsenal csak 515-ig, a MU 471-ig, a Chelsea 470-ig, a Spurs pedig 464-ig jutott. Ez egy jóval kevertebb stílusjegyeket mutató játékra vall, mint amit talán menet közben érzékeltünk. Szépen kirajzolódik itt a Pep- és Wenger-féle rövidpasszos türelemjáték és a Pochettino-féle jóval direktebb foci két „véglete” közti kevert stílus (a MU-val együtt, bár ők talán közelebb állnak a direktebb, szélsőjátékot preferáló, klasszikus angol stílushoz), ami láthatóan tudatos elképzelés is.

Ha ezt összevetjük az átlagos meccsenkénti futóteljesítménnyel, akkor azt látjuk, hogy mi futottuk (vélhetően) a legtöbbet, a Chelseanél 3,5 km-rel többet teljesítettünk. Ez mezőnyjátékosonként és meccsenként 350 méter többlet, ami mintegy 3 százalékos többletet jelent. Ez áll szemben azzal, hogy nálunk 52,47 percig volt a labda a Chelsea 48,6 percéhez képest, vagyis mintegy 4 percig kell nekik többet loholni a labda után, míg mi passzolgatunk. Vagy másképpen: a legalább 400 percet a PL-ben játszó játékosok átlaga náluk 2408 perc, míg nálunk 2178, ami egy meccsre vetítve 6 perc többletet jelent nekik: 57 vs 63 perc minden egyes meccsen minden 400 percnél többet játszó játékosnál. Meccsenként 6 perccel több idő, de 350 méterrel kevesebb futás, percenként 58 méter, az nagyjából legfeljebb egy sprintet jelent, ha ebből az információmorzsából indulok ki.

A Spurs-szel összevetve mit jelent ez? A 12-12 2000 percnél többet pályán levő játékos átlagai úgy alakulnak, hogy a londoniak összesen 335 perccel játszottak többet (2951 vs 2616 perc). Egy játékosra bontva ez 77,6 vs 68,8 perc, vagyis átlagosan 8,7 perccel játszott ez a 12 játékos többet, miközben a Spurs 2,8 km-rel futott kevesebbet, ami mezőnyjátékosonként 280 méter.

Bocs, a fárasztó és hosszadalmas és száraz adathalmazért, de szerintem ennyi kellett hozzá, hogy eléggé megalapozottan hihessük azt: a – ráadásul sokkal vegyesebb stílusú – kloppi foci nem magyarázza a játékpercekben mérhető különbséget, illetve nem jelent szignifikáns különbséget a lejátszott percek és a megtett kilométerek, sprintek száma, nem „eszi jobban a kloppi foci a játékosokat”, de legalábbis nem lehet ezt a megtett kilométerek és a sprintek számával alátámasztani.

Védekezés

A védekezési mutatóink is érdekesek, hiszen bár a 2. legkevesebb lövést (8,2) engedtük csak Mignolet vagy Karius kapujára, mégis csak az Arsenal kapott nálunk több gól (ők a leggyengébbek e tekintetben, hiszen 11,4 lövést kaptak). Nagyon sokat ütköztünk (18,9 meccsenként, aminél többet csak a kiesett Middlesborough teljesített, viszont összhangban a jófiú-imidzzsel (54 sárga, 0 piros) csak 10,4 szabálytalanságot hoztunk össze, annyit, mint a Chelsea és a City (viszont ők kevesebbet ütköztek és jóval több sárgát, a City meg még 4 pirosat is összeszedett).

És itt ismét jöjjön a kiváló Ohyoubeauty szerzője:

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a top6 csapatai közül messze mi kaptuk a legtöbb gólt védelmi hibából (10!! és minden védőnk – Milner kivételével – rajta van, a kapusaink is), míg a 2. legtöbbet a Spurs kapta (hetet), a többiek 5-5 gólt kaptak, míg a MU csak hármat. Sőt, ez a 10 gól a 3. legrosszabb az egész PL-ben is (a Crystal Palace és a West Ham 11-11-gyel érte el a gödör legmélyebb pontját).

Epilógus – ismét a vissza a big picture-höz

A tengeri kígyó hosszúságúra nyúló poszt elején megígértem, hogy a klub újjáépítésére még visszatérek, különösképpen az FSG-t illető mindig fel-felbukkanó bírálatokra kitérve.

Nos, amit látnunk kell (a csődhelyzet-közeli állapoton túl) az a következő:

1. A klub az elmúlt 7 szezonban a negyedik managert fogyasztja (RH-, Kenny, BR, majd most Klopp): relatív gyorsan megszabadultak a bagolytól, Kennyvel kissé türelmetlenek voltak, Rodgersszel talán kissé túl türelmesek is, de a lényeg, hogy egy manager átlagosan még két szezont sem töltött Liverpoolban. Annyi managerünk volt, mint az azt megelőző 18 évben összesen. Kísérletezés, ami nyilván az eredmények rovására is megy. Azt gondolhatjuk, most van a legjobb kezekben a szakmai munka, de ehhez idő és elvetélt kísérletek kellettek. Ez nem pusztán 4 ember, de 4 stáb, 4 különböző futballfilozófiát, irányítási stílust is jelent.
2. A klub élén most Peter Moore vezérigazgató (CEO) áll, nem managing director (ügyvezető), ráadásul most érezhető először, hogy igazán az FSG által kiválasztott ember van ott. Egy CEO jóval nagyobb hatáskörrel rendelkezik, nagyobb bizalmat is jelez a tulajdonosok részéről (amit Ayre végül szintén kiérdemelt amúgy). Hét év alatt a harmadik (Purslow volt az FSG hatalomátvételének elején). Korábban 16 évig Rick Parry volt a klub vezérigazgatója, csak hogy látni lehessen a különbséget.
3. Ismét van sporting director, ami egy rövid ideig létezett Comolli személyében, majd helyettesítette ezt a vegyes megítélésű Transfer Committee, tavaly ősszel pedig Michael Edwards személyében ismét lett egy – vagyis itt is most látszik kialakulni az eredetileg elképzelt struktúra, az FSG embereivel (még akkor is, ha a Van Dijk-fiaskó hosszú árnyékot vet rá).
4. Az Akadémia vezetése is teljesen kicserélődött e 7 év alatt. Rodolfo Borrell és Frank McParland helyett Alex Inglethorpe jött a Spurstől, Pepijn Lijnders meg felkerült a felnőttekhez.
5. A hat év alatt (2010/11 és 2015/16 között) a klub 203 millió euróról 404 millióra növelte éves bevételét, ami gyakorlatilag a bevételek megduplázását jelentette – mindösszesen egy kurta őszi BL-t felmutatva a focipályán. Hogy ezt elhelyezzük, annyit érdemes megjegyezni, hogy csak a City arab pénzpunpája (sic!) tudott ennél nagyobb bevételnövekedést produkálni, bár a riválisok több BL-szezonnal rendelkeztek nálunk, mégis sikerült velük lépést tartani (a Cityt leszámítva), sőt a Spursszel szemben még növeltük is az előnyünket.

   

6. Kibővítették a lelátót, a belépéstől számított 6 éven belül, azaz elég gyorsan.
7. Lecserélték a kiöregedő keretet, létrehozva egy fiatal, versenyképes csapatot: Henderson, Mignolet, Coutinho, Sturridge, Lallana, Can, Origi, Firmino, Clyne, Matip, Lovren, Wijnaldum, Mané gerinccel, akik túlnyomó többségben jóval 30 alatt vannak, benyelve – de jó pénzt kérve értük – a távozni akarókat (Suarez és Sterling), valamint az elkerülhetetlen buktákat (szép hosszú lista ez is, de most nem sorolom fel őket).
8. A 7 szezon nettó költése átlagosan 20 millió font alatt maradt, megjegyezve, hogy tavaly mintegy 8 millióval pluszban maradtunk. Érdekes, hogy abban a két szezonban szerepeltünk a legjobban, amikor a nettó költésünk nem volt jelentős. Mindenesetre 50 játékost vettünk a 7 szezon alatt (a kölcsönöket most nem számítom), ami szezononként 7 játékost jelent. A Spurs Levy első 7 évében (2002 és 2008 között) 71 játékost vett összesen szezononként nettó 17 millió fontból.

Röviden összefoglalva: hihetetlenül turbulens időszak volt az elmúlt nem egészen 7 év, a klub talán utoljára Shankly érkezésével élt át hasonlóan intenzív időszakot, ilyen mélységű szervezeti változásokat véghez vinni az eredmények alig romlásával, nem kis teljesítmény, miközben egy stabil, fenntartható alapstruktúrát is létrehoztak. Minden hibájuk ellenére, azt gondolom, egyértelmű, hogy nagyon nagy és jó munkát végeztek eddig.