Focking mental

Azok az arcok. Azok a mozdulatok. Azok a kifejezések. És az az érzés. Földön innen és földön túl, mindkét helyet érintjük most, de utóbbit nem csak érintjük, hanem öleljük, simogatjuk, dédelgetjük, kényeztetjük. Ahogy a földön túli érzés is minket.
Liverpool – Everton fourfockingnill.

De menjünk még tovább az örömben, egyelőre egy egészen konszolidált képpel.Hogy aztán beüssön a ménkű.

Hülyeség volna megkérdeznem, hogy itt vajon mi járt Gerrard fejében, nagyjából pontosan az, ami akkor nekem vagy neked, vagy még pár millió Liverpool-szurkolónak aki élőben látta a meccset. Aztán, hogy eközben, és a maradék 70 percben mi zajlott a vendégszektorban? Az úriember szavakba önti nekem.Most, hogy túl vagyunk a kötelező örömködésen, és szintén kötelező kis kárörvendésen is, talán betűk és szavak formájába is önthetném a meccset. Meccset? Derbit? Vagy még inkább a történelmet, ugyanis PL-történelmi rekordgyőzelem ez a Merseyside-on. Hittük volna? Persze, hogy nem, semmi okunk nem volt rá. De sose szerettem még ennyire hitetlen Tamásnak lenni egy meccs előtt.

(Még mielőtt el nem felejtem, a képeket a hivatalos honlapon kívül a saját disqusunkból szedtem, köszönet ilMagnificoFabio-nak eddig kétszer, a továbbiakban pedig még Tornyinak ia az eredetiért, és egy random Twitteres formának meg a feljavított Skrtel owns képért.)

Őszintén szólva most feltúrtam a Twittert, és találtam még egy halom képet a posztba, majd szép lassan csepegtetem, mert a végén átmegyek Instagramba, pedig ugye a szöveget is szeretjük. A kronológiai sorrendet viszont nem, ugrálok majd össze-vissza, mint tettük azt 50-en a Macskafogóban az este, nézzétek el nekem.

Dear Captain, my Captain,

Semmit nem bántam meg. Nem bánom, hogy az idei szezonban annyiszor neveztelek szenttehénnek, nem bánom, hogy sokszor csak egy púpnak láttalak a középpálya hátán, nem bánom, hogy már az egész karrieredet tekintettem már-már befejezettnek. Te is, én is, és mindenki aki ezt a levelet olvassa, pontosan tudja, hogy nem voltak alaptalanok a kritikák és a vádak, mindenki tudja, hogy az idő mindenki felett elszáll, és ez alól nem vagy te se kivétel. Mind tudjuk, hogy napról napra közelebb van az a pillanat, mikor végleg szögre akasztod a stoplist.

De ez a nap nem is lehetne távolabb a mától!

Végső soron viszont be kell valljam, azért mégis van valami, amit megbántam veled kapcsolatban. Pontosabban magammal kapcsolatban, hisz ez az én hibám. Hogy kezdtem feladni a hitet. Kezdtem elhinni, hogy 33 évesen még egy magadfajta kaliberű játékosnak is olyannyira beszűkül már a tér, hogy még a fiatal, tapasztalatlan csikók is a tiednél jobb eredményre képesek. Nézz rá Jordanre. Csupa izom és szív és lelkesedés, kicsit hasonlít is a 10 évvel ezelőtti önmagadra, ha ránéz a pályára, csupán egy aprócska zöld foltot lát a székek közt, bárhonnan bárhová pillanatok alatt és végtelen sokszor elér. Ez egészen fantasztikus, nem? Ezzel szemben számodra évről évre egyre messzebb kerülnek a vonalak, a végtelen is végessé válik, és hiába szeretnéd megfordítani ezt a folyamatot, ezt sajnos most már nem lehet. A józan biofizikai belátások szerint legalábbis nem.

De ez az nap egészen más volt, a biofizikai józanság eltávot kapott erre a napra . Ahogy a művelt Fonat-olvasó mondaná: Form is temporary, class is permanent.

Én nem tudom hogy csináltad. Nem tudom, honnan, mit, és hogy szedtél elő, de csak pislogtam, mint egy kisgyerek, ha a Mikulást látja. És minden egyes pillanatát élveztem. Felnőtt vagyok, és egy ikont láthattam. Vagyis az Ikont. A Legendát. A gyermekkorom hősét, hogy újra gyerekké válhassak. És nem is igazán tudom szavakba önteni milyen jó érzés volt ez, egyszerűen csak köszönöm. Mindet.

Őszinte tisztelettel,
szederbokor

Persze a meccs maga sokkal több volt, mint Gerrard csillogása, és gyorsan, még most szögezzük le, hogy a saját mentális erején kívül azért több dolog közrejátszott most abban, hogy ennyire kiemelkedő teljesítményt tudott hozni.

Kezdésként fontos elmondani, hogy Henderson nagyon komolyan segítette. Feltűnő volt, hogy Hendo ma nem ért fel a támadásokkal, nem volt benne a kontrák első hullámaiban. Nem akarok hülyeséget mondani (de sikerül), de 4-2-3-1-ben egy broken team formációt láttam leginkább, ahol Hendo végig Gerrard mellett maradt, és így középpályánk nem, csak védekező középpályánk volt. Ez magyarázza is a 39%-os labdabirtoklásunk. Furcsa kimondani, de a mai meccsen ez így bizony tökéletes taktikának bizonyult, mert

• kontrázni azt valamiért nagyon tudunk
• 20 perc után már vezettünk és hátrahúzódhattunk
• Lukaku sérülésével egy Torres-N’gog szintű minőségeséssel terhelt Everton-támadósor jött létre
• a kékek nálunk még kevésbé tudta pótolni a hiányzókat
• a támadóink is folyamatosan visszazártak védekezni, külön kiemelném Sterlinget és Sturridge-et ebben, az ő feladatuk volt a szélső védők kisegítése.

(Máté közben rám szólt így éjjel negyed 4-kor (pedig van ám életünk is), hogy ez sokkal inkább 4-1-3-2 volt a játékosok átlagos helyezkedését bemutató kép alapján, de a broken team jellegen ez semmit nem változtat, azon meg, hogy én most így láttam, azon pláne nem. Bár valószínűleg épp ezért nem én vagyok a tactical mind a jacuzziban.)

De ez így még mindig csak 0-0. Oké, nem kapunk gólt, mert az Evertonnak nincs támadósora, a középpályájának meg belső vérzése van, de hogyan előre? A sok gól árnyékában kicsit már el is veszik az agyakban Sturridge dekázós nem-gólpassza Sterlingnek, aki 3 méteres hátrányból is befutja, és jól is helyezi a labdát még 0-0-nál, csak azért maradhatott ki, mert Howard nem épp egy béna kapus. Utólag visszanézve ez tényleg jelként is felfogható – ami akkor még nyilván nem tűnt fel -, mert már itt is látszott, hogy mennyire sebezhető a belső védőpáros, a szögletgól kivételével az összesnél okolhatóak voltak, összesen 5 CCC-t (azaz 100%-os ziccert) alakítottunk ki velük szemben. Persze ez sem ennyire fekete-fehér, nem lehet egyértelműen rájuk húzni az egészet, Sturridge második góljánál például kit okolnál?

A gólpasszt pedig Touré adta. Egészen szürreális, főleg úgy, hogy látszik is a tudatosság a passzon. Ami viszont ezen a képen nem látszik, csak a beágyazhatatlan összefoglalóban – amiből azért hiányzik pár helyzet -, az Sturridge arca, és főleg a szeme. Egészen véletlenül néztem vagy egy hónapja valami Heat-meccset, LeBron James kapta kontránál alley-oopra a labdát, és a szuperlassításon látszódott, hogy James egész végig a labdát figyeli, a gyűrűt egy pillanatra ha láthatta (túl közel volt már), de pusztán érzésből hibátlanul beletalált a kis lyukba. Lenyűgöző, de egyben félelmetes jelenet volt, és pontosan ugyanezt éreztem most Sturridge-nál is, aki a kaput és a kapust nem is láthatta gyakorlatilag. Nem mondom, hogy ez egy lehetetlen teljesítmény, de egy olyan, amire a játékosok egy nagyon szűk köre képes csupán. Vagy még annál is szűkebb, és egy ilyen játékost engedett el 13 millió fontért a Chelsea. Benitez tényleg a beépített ügynökünk volt ott.

Ehhez a gólhoz képest minden más csak tucatgólnak tűnhet ezen a meccsen, pedig Gerrard lassan egy éve szerzett utoljára akciógólt a PL-ben, és Coutinho talán a tavaszi Newcastle elleni meccs óta nem adott ekkora gólpasszt. De akkor is, azok semmik ehhez képest. De azért egy jelenet mégiscsak van, amit emellett ki lehet még emelni, ez pedig természetesen Suárez zsenialitása, állhatatossága, makacssága, és egy szóban elmondva: suárezsége, és mindennek a fizikai leképeződése. (A gifért megint ilMagnificoFabiot illeti a köszönet.)Ki képes 45 métert a labdával gyorsabban megtenni, mint a két azonos helyről induló védő, és ezek után még tökéletesen pontosan be is fejezni az akciót? There is only one. Suárez.

És akkor még emeljük ki a gólpasszos szögletét, a hatalmas mezőnymunkáját, azt a helyzetet, amit Sturridge a büntetős felindultságában elönzőzött – bár akkor inkább Coutinhonak kellett volna visszakapni a labdát -, és igazából a végtelenségig lehetne sorolni csak azt, amit ma tett. 18 meccsen most már 23 gólnál jár, mindezt összesen 3 sárgával, amit 5. meccse nem is kapott. Suárez nem ember, nem játékos, hanem egy csúcson lévő élő legenda, aki ma ugye egy góllal és egy gólpasszal, zárta a napot, és erre azt lehet mondani, hogy kicsit szürke volt, meg Sturridge ellopta előle a show-t. Pont, ahogy mi is tettük ezt a címlapokkal mára.

Remélem a Spurs-elleni összefoglalóból megtanultátok, hogy egy ilyen örömködős posztot tőlem nem szabad telefonon nézni, mert teleszórom képekkel és giffekkel.

Például a tizenegyesről.Mit is mondhatnánk, hisz angol játékosról van szó, olyan nekik a léc fölé vágni egy büntetőt, mint spanyolnak a műesés; ösztönös és kiölhetetlen, remek példa volt erre a legutóbbi manc-s’land ‘párbaj’. És ez még a kisebb gond volt, sokkal problémásabb volt az, hogy utána teljesen begőzölt, és 4-0-ás vezetésnél rágörcsölt arra, hogy mindenképpen pótolja a gólját. Nem arra, hogy jóvátegye, azt egy mezei gólpasszal is elérte volna, ő pótolni akarta. Magának. Mindenáron. És ekkor jött Rodgers tanári cseréje, meg a kis kakaskodás az oldalvonal mellett, de összességében ez volt a tökéletes edzői reakció pedagógiailag. Már akkor is azt gondoltam, hogy ha Rodgers a nyári Suárez-ügyet is le tudta kezelni – annyira, hogy Luis láthatóan boldog itt, és még szerződést is tudtunk hosszabbítani vele -, akkor egy ilyen kis meccshévtől kijövő egózást úgy fal majd fel reggelire, mint kétéves gyerek a legót. De még erre se lesz szükség, már a meccs utáni interjúknál kapásból bocsánatot kért Sturridge, és innentől kezdve én ezt az egészet egy elfelejthető ügynek érzem. Kár ezen rugózni, Danny belátta, hogy hülye volt, és ennyi bőven elég is.

Nagyon szeretnék még írni Suárez taposásáról, de ehhez segítséget kell kérnem, sajnos tippem sincs, hogy mikor történt, 20 perccel a meccs előtt már csak a tévé alatti állóhely volt szabad, ennek pedig komoly hátránya, hogy a nyaktörés miatt ki-kimaradnak jelenetek. Kivéve persze a lényeget, akit Sterling szívesen megvigasztal majd két apásnap közt.

Na, összegezzünk egyet így a végére. Egy felejthetetlen, történelmi derbigyőzelmet láthattunk, utoljára 1982-ben sikerült ennyire megvernünk a szomszédvárat (0-5), és a Spurs után egy újabb hatalmas skalpot veszünk a közvetlen üldözőinktől.

Ezek azok a pillanatok, ezek azok a meccsek, amiért egy drukker valójában él, ez a legteteje annak, amiket a szurkolás adhat, élvezzük ki, mártózzunk meg benne, járjunk vele a föld felett. Holnap pedig mindenki így menjen munkába/suliba/maradjon otthon: