A hős halott, mi öltük meg

Luis Suárez szerződést hosszabbított, és mi örömmel nyugtázhattuk, hogy jógyerek ez a Luis. Hogy nem vinné rá a lélek. Vigyorog a papír felett, és mi tudjuk, hogy örökké itt fog maradni velünk, karrierjét a Liverpoolnál fejezi be, mert ő nem olyan, mint a többiek. Nem olyan, mint Torres, Mascherano vagy Xabi Alonso. Ő nem olyan. Nem.

Elkeserítő, milyen naiv teremtmény a szurkoló. Nézi ezt a félévente lejátszódó horrort, de végig abban reménykedik, hogy az ajtó mögül nem egy véres ajánlatot szorongató klub ugrik elő, hanem Bud Spencer, aki két műpofonnal elintézi a dolgot. Bámulja ezt a látszólag fekete-fehér szituációt, amiben a maradók jó emberek, a távozók meg gonoszak. Azt hiszi, hogy ő érti, holott pont ő nem.

A hős halott. Mi öltük meg – azzal, hogy létrehoztuk. Mielőtt a foci ilyen globális sporttá nőtte volna ki magát, természetes volt, hogy a hős egész karrierjét egy csapatnál töltötte: a városban született, ott nőtt fel, ott is kereste kenyerét, s alapított családot. Ő volt a megmentő, az a biztonságot nyújtó arc, aki az egész heti robotolás után várta Liverpool, Lyon, Manchester, a Ruhr-vidék és még ezer város, falu munkásait. Hős volt ő, mert biztos pont volt egy kilátástalan világban.

De valójában ugyanolyan ember volt ő, mint nézői, jobb labdaérzékkel, több ésszel, esetleg erősebb testalkattal. És ez – ellentétben a folyamatosan bővülő lehetőségekkel mint például a külföldre igazolás – nem változott mára sem. Valójában nem is hős ő, sosem akart az lenni. A szurkolók teszik őt azzá, hogy utána sosem kért trónusáról látványosan taszítsák le őt.

Valahogy kitűzünk ilyen jónak mondott értékeket, hogy becsület, hűség, kitartás, és azt akarjuk, hogy ők (jobban) megtartsák azokat (mint mi). Mivel sokkal többet keresnek, mint egy átlagember, mivel sokkal többet beszélnek róluk, mint egy átlagemberről, elvárjuk, hogy tulajdonságaik is átlag felettiek legyenek. Ha focizni istenien tudnak, erkölcsük szintén isteni kell hogy legyen. Nem?

Fájdalmas hülyeség ez, egy teljes zsákutca, egy ordító csőd, aminek csak vesztesei vannak. A szurkolók azért, mert minden sarkon csalatkoznak, a játékosok pedig azért, mert egy koncepciós per keretei közt halálra ítélik őket.

A miért sosem kérdőjelezhető meg. A hogyan annál inkább…

De mégis mi a halálért gondolkodnának máshogy, mint egy átlagos ember? Család, pénz, barátok, egyéni ambíciók, ezek motiválják őket is és minket is. Többet keresnek, más társadalmi rétegben mozognak. De hogy máshogy járna az agyuk? Ugyan. Mi várjuk el tőlük, mert istent faragtunk belőlük, hősöket, akik a pályán az igaz ügyért harcolnak, a pályán kívül pedig szerető férjek, bőkezű adakozók, kitűnő barátok, és saját érdekeiket mindenkor a közösség érdekeibe csatornázó nagylelkű lovagok.

Holott nem. Ők is csak éhes szájakat etetnek, a barátaikkal söröznek, néha a szomszéd nő seggét nézik, és nem vetik meg sem a pénzt, sem az földi örömöket. Ők is csak túlélnek egy másképp könyörtelen világban. Nem hősök ők, hanem emberek, néha hazavágynak, néha több pénzre, néha egy kis motivációra. Ki ne cserélné le a borongós Liverpoolt a napsütötte Madridra? Ki ne vágyna a soknál is több pénzre? Ki ne vágyna arra, hogy gyerekkori álmát valóra váltsa, hogy karrierjében egyről a kettőre jusson? Érezzük a döntés súlyát: 10-15 évnyi felkészülés után egy játékos egész sorsa függ egy szerződéstől, az, amire egész életükben készült, megvalósulhat.

Egyszerűen nem várható el senkitől, hogy maradjon, amikor az anyagilag, karrierjét illetően nem éri meg, esetleg családja, barátai visszavárják. Nem várható el egy focistától sem, hogy feláldozza életének egy szeletét – legyen az vagyon, szórakozás, szabadidő, ambíció – egy olyan ügy oltárán, amelynek sikere jobban megkérdőjelezhető, mint az alternatíváké.

Ha mégis megteszi, hajtsunk fejet előtte. Értékeljük, mert kivételes jelleme átlagon felülivé teszi. De soha, soha ne várjuk el tőle.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy Luis Suárez egy szép napon elhagyja majd a Liverpoolt, talán Angliát is. Háta mögött hagyja a napsütötte (not) várost egy szakajtónyi véresszájú őrülttel, akik átharapnák a torkát. Pénzért, ambícióért, de lehet, hogy a családjáért fogja tenni, és jól fog dönteni. Luis Suárez akkor sem lesz egy félisten, csak egy ember, aki – teljesen jogosan – saját vagy családja érdekeit előbbre valónak fogja majd tekinteni mindenki másénál. És én aznap képzeletben kezet fogok vele fogni, megköszönöm a munkáját, és sok sikert kívánok majd neki.

Mert nem a hős az etalon, hanem az ember. Nem megvetendő, aki nem csinál magából hőst.

Képek: liverpoolfc.com, Flickr