Újra megszeretni a Liverpoolt
Emlékezzünk vissza, mikor volt utoljára olyan nyarunk, mint a mostani! Amikor semmilyen valódi elvárásunk nem lehetett a Liverpool következő idénye felé. Amikor nem az volt a nyáresti fröccsözések kimenetele, hogy a második házmesterünk után sima Top 4-esek, a harmadik felénél pedig bajnokok leszünk tíz hónap múlva, és ezt hangosan hangoztatjuk is a társaságban. Amikor nem, hogy nem lessük epekedve a világ legtehetségesebb játékosainak lehetséges ideigazolásait, de még a messze nem legtehetségesebbeknél is simán belenyugszunk, ha a Spurst választják helyettünk. Amikor tippelni sem merünk már, hogy hányadik helyen végzünk a Premier League-ben. Ez ugyanis a helyzet 2012 nyarán. Nem feltétlenül baj ez mondjuk.
Az érzelmek helyett először is beszéljenek a szilárd tények: két éve a 7., tavaly a 6., idén pedig a 8. helyen végzett a csapat a bajnokságban, a három idény alatt pedig egyetlen nyamvadt Carling Cup győzelemre futotta, for the notice. Ha egy pillanatra leküzdjük magunkban a YNWA-fűtötte „Mi vagyunk a Liverpool” büszkeséget, tisztán kirajzolódik az, amit sok ellenszurkoló és firkász hangoztat jó ideje: az eredményeket tekintve egy jobb angol középcsapattá zsugorodtunk. Hogyan viselkedik egy jobb angol középcsapat? A bajnokságot nézve először is többé-kevésbé kiszámíthatóan megveri a kicsiket, megpróbálja jó eredményekkel lehozni a riválisok elleni meccseket, illetve begyűjt 1-1 skalpot a nagyoktól az év során. A kupákban pedig menetel, amíg Fortuna úgy gondolja – mivel a kupák már csak olyanok, úgy általában.
Igazság szerint nagyon is örülnék, ha végre lenne egy ilyen szezonunk, nevezzük azt akármilyen csapat szezonjának. Az elmúlt években a kiszámíthatatlanság volt a legőrjítőbb tulajdonsága a Poolnak: egy ideig bosszantó, egy idő után pedig lehangoló volt megélni, amikor egy-egy meccsen fegyelmezetten és szépen vertük meg a nagyágyúkat, majd utána szülői értekezletes leszidást megúszó diák módjára henyéltünk végig heteket. Mindezt ráadásul nem egyszer hazai pályán, ahol tavaly mindössze hatszor nyertünk tizenkilenc meccsen, kilenc döntetlenünk alkalmával pedig leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy noname kapusokból egyestés Schmeicheleket faragjunk. Amennyiben ezt teszik a javarészt csak onnét érkező elvárások, hogy egy Kenny Dalglish karakterű klublegenda ül az edzői székben, akkor ne kérjünk belőlük.
Az lenne a jó, ha a lehető legkevesebbet foglalkoznánk idén a tabellával, és a lehető legjobban örülnénk azoknak a szép kényszerítőknek/háromszögeknek, amik várhatóak. Nem csupán edző-, hanem paradigmaváltáson is át fog esni a csapat, az új rendszer pedig nem egyik napról a másikra áll majd fel. Jó lenne, ha ennek fényében nem minden vasárnap esténk a virtuális negyedik hely egyre frusztrálóbb matekozásával telne. Jó lenne, ha nem kezdenénk el már augusztus végén azon sakkozni, hogy ha így esünk ki az EL-ből és a kupákból, akkor a kipihentség miatt úgy lesz meg a BL-indulás. Jó lenne, ha egy kicsit el tudnánk szakadni attól, hogy görcsösen ismételgetjük magunkban, hogy „Mi vagyunk a Liverpool”, és nem csak a múltunk miatt lennénk szerelmesek a csapatba, hanem a házasság jelenét is megpróbálnánk értékelni. Jó lenne, ha szimplán élvezni tudnánk azt a jó focit, amire most végre újra biztatóak a jelek egy valag defenzív felfogású edző után. Értékelni azt, hogy Steven Gerrard villanásait már bizony nem sokáig élvezhetjük, Luis Suarez villanásait pedig ki tudja, meddig élvezhetjük még. Értékelni a Skrtel-Agger vérszerződést, Bellamy nyakát, Shelvey Dr. Genya külseje mögé rejtett zsenialitását. Nem fogunk minden meccset megnyerni. Nem lesz itt heti két Isztambul. Na de életünk szerelméhez is csak egyszer megyünk hozzá.
Enjoy Football. Enjoy Liverpool Football Club. Mindenekelőtt pedig: In Rodgers We Trust (On A Long Term)!
