Megyünk a Wembleybe! – megint

A hangulat rendben volt, a meccs már nem annyira, de ennek ellenére egyáltalán nem túlzás, ha fülig ér a szánk: a Liverpool hátrányból fordított és ott van az FA-kupa döntőjében, Suárez gyönyörű külsőzése után pedig Carroll győztes gólt fejelt (megint). Eldőlt, hogy idén harmadszor is megyünk a Wembleybe.

A második félidő első néhány perce után még félő volt, hogy egy örömködő poszt megírása helyett inkább a liverpooli facepalm-gyűjteményt fogom összeollózni, amelyet egyrészt a kissé laposra sikerült első félidő, másrészt a Carroll fejesét követő Carroll-csapattársak-Kenny-közönség négyes szimultán reakciója indokolt volna.

Némileg értjük Kennyt, aki minden áron be akarta tenni Carraghert a kezdőbe, hiszen régi motoros, karrierje végén van, ritkán kap esélyt nosza, viszont ezzel pont azt érte el, hogy – habár minden jó védőnk a pályán volt – a védelmünk nem volt betonbiztos: Skrtel a kényelmetlenebb bal oldalon játszott, míg Agger kikerült arra a bal szélre, ahol egyáltalán nem érzi jól magát. A helyzetet tovább rontotta, hogy a márciusinál tökösebb Everton szinte teljesen lekötötte a Spearing-Gerrard középpályát, így a támadásaink már csírájukban elhaltak.

Tiszta szerencse, hogy az Everton még nyerő pozícióból, magabiztosan is csak egy középcsapat akart lenni: ráülve az 1-0-ra szinte megvárták, hogy egyenlítsünk. Ez az a mentalitás, amivel Moyes (legyen akármilyen jó edző) sosem fog nyerni.

Suárez nagyjából ezzel a góljával tökéletesen leírta, miért kell tőle (nem is félni, hanem egyenesen) rettegni: a legkisebb hibát is egy éjszakai ragadozó precizitásával és kegyetlenségével torolja meg, a külsős befejezés pedig önmagáért beszél. Két durva védőhiba és 80 perc után pedig már csak a Liverpool akarta megnyerni a meccset, a győztes gól csak idő kérdése volt: habár Colemannek már az öltöző felé kellett volna bandukolnia a szabadrúgás pillanatában, a valamelyik előző átigazolási időszakban ingyen távozó (ez is Comolli sara!) Szerencse ezúttal nem hagyott el minket – már ha szerencsének tartjuk, hogy Andy Carroll megint jól játszott. Ugyan túlzott következtetéseket nem vonnánk le abból, hogy két meccsen is győztes gólt fejelt, de mindenképp biztató, hogy Andyfiú szégyenében nem elbújt, hanem bekúrta a labdát a helyére. Andy, meg egy bambi!

.

Összefoglalva: megint ott vagyunk a Wembleyben, az Everton megint nincs ott, megint fordítottunk és megint a végén nyertünk. A meccs maga kissé lagymatagra sikeredett, de kit érdekel mindez, ha egyszer mindkét csatárunk gólt szerzett, a kapuskrízist túléltük, mi pedig a második döntőnkre készülhetünk két és fél hónapon belül?