Kenny Dalglish védelmében

„A fociban semmi nem történik elég gyorsan” – Jonathan Wilson

A laptopom tizenkét másodpercen belül kapcsol be és ha alkalmanként fáradtan visszaülök az asztali gép elé, zavar a több perces boot. Idegesít, ha valaki nem képes jobbra állni a metró mozgólépcsőjén és megakaszt két másodpercre, dolgom van, húzzon a francba. Irritál, hogy fél évnyi tanulás után nem beszélem felső fokon az orosz nyelvet.

Türelmetlen vagyok. Türelmetlenek vagyunk mindannyian, mert fel vagyunk pörögve, az életünk van felpörgetve. Óráról órára akarjuk a változást, látni szeretnénk a fű növését – és ami még rosszabb: felháborodunk, ha nem kapjuk meg, amit akarunk.

Őrjítő, hogy egy év alatt nem lehet a kiesés széléről visszarohanni a BL-be. A csődből a féktelen gazdagságba és új stadionba.

Mindenki ilyen, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. Ki egész életében mindennel, mindenkivel elégedetlen, ki csak néha, ha fáradt, ideges. Egyeseknek az élete lesz az idegeskedés, másnak egy állapot, amit felismer, és igyekszik elkerülni. Én ez utóbbiba tartozom, és zavar, nagyon zavar, ami jelenleg történik. Amit Kenny Dalglish-sal tesznek.

Kevés jobb példát találhatnánk a rövid távú gondolkodás veszélyeinek szemléltetésére, mint a labdarúgást. Ejtsd el a labdát, és pillanatok alatt te vagy a világ legmagányosabb lelke. Lőj az üres kapu mellé: rajtad röhög majd az egész Youtube. Próbálj rendbe szedni egy szétesett csapatot, s közben hibázz néhányszor: te leszel a Föld legrosszabb managere. A szurkolók, a média széttép.

2008. május 21-én késő este John Terry a Chelsea BL-sikerét jelentő tizenegyes elvégzésére készült. Mindenki ismeri a történetet, mindenki emlékszik a moszkvai gyepen síró Terryre. Egy senkiként, egy utolsó törvényen kívüliként ült ott, holott ugyanazt a kiváló védőt láttuk, aki előtte a gólvonalról fejelte ki a labdát. A különbség egy büntető volt. Egy nappal később kirúgták azt az Avram Grantot, aki két döntőig és egy kétvereséges bajnoki szezonig vezette a csapatot. Nyolc. Hónap. Alatt. Mene, tekel, ufarszin – állásodat egy elcsúszásért.

Nemcsak az életünk, a foci egészségtelen természete is azt követeli, hogy a változás azonnal bekövetkezzen. Hogy a sikert azonnal megkapjuk. Vagy azonnal vagy sehogy. Vagy belövöd, vagy egy senki vagy. 90 perced van rá, hogy bizonyíts, egy rúgásnyi büntetőd, egy vetődésed, egy szerelésed. Edzőként talán kapsz többet, de ha fél év után nem állunk a tabella élén, átvágjuk a torkodat.

“That’s football. Every time it looks like you’re about to achieve something, the bar gets raised and true satisfaction remains tantalisingly out of reach.”

“The point is that soccer clubs, prompted by media and fans, are always making financially irrational decisions in an instant. They would like to think long term, but because they are in the news every day they end up fixating on the short term.”

Nem lehet. Ez esztelenség. Teljesen téves célokat fogalmazunk meg teljesen téves időtávokra. Nem lehet egy év alatt visszatáncolni a BL-be, mert nem. Aki ezt elvárta (Henry így fogalmazott: “If we don’t it would be a major disappointment” – disappointment!), annak teljesen téves fogalmai vannak – nem a fociklubokról, hanem – az ilyen méretű szervezetekről, szerkezetekről úgy általában, legyen az egy multinacionális vállalat, a monetáris politika, vagy egy repülőgép-hordozó. Egy ekkora állat nem fordul ilyen gyorsan, nem mozog ilyen kecsesen. A metamorfózishoz szükséges idő néhol pénzbeli veszteségben, néhol a pályán elszenvedett vereségben mérhető – mert az új rendszert ki kell tapasztalni, meg kell szokni. Egy olyan összetett szerkezet mozgása, sikere, léte, mint egy klubé nem mérhető napokban vagy hetekben, de még hónapokban sem. Években talán (Fergusonnak például hét évre volt szüksége az első bajnoki győzelemhez).

Nem azt ostorozom, aki BL-t remélt. Én is BL-t reméltem, nem sikerült, szomorú is vagyok. DE. Remélni és elvárni két teljesen más állapot. Soha még ilyen bátran nem mertem kijelenteni, hogy hülye az a kedves szurkolótársam, aki a duó menesztése mellett kardoskodik. Egy fogalmatlan idióta, aki életében nem látott még egy sarki közértnél bonyolultabb szervezetet – vagy ha látott, nem értette meg.

Mi, mi, mi az a probléma, amit Kennyék menesztése megoldana? Annyira nevetek, hogy írni is nehéz. Hát mi az? Az egész focit áthatja ez a szűklátókörűség, ez a tomboló rövidlátás, amit a média is tovább erősít a szurkolókban: ha nincs AZONNAL eredmény, ki kell rúgni a managert! Mert a lefejezett szervezet, a traumaként megélt változás (mert az ember természeténél fogva kerüli a változást), az új főnök érkezésével kezdődő bizonyítási kényszer és a mi-lesz-ha-nem-engem-választ nyomása megéri mindezt.

Azt vágják válaszként a képembe, hogy de hát a vezető eltávolítása már annyiszor megoldotta a krízishelyzetet. És hogy most bizony krízisebb van a krízisnél, szóval vesszen Dalglish. Sorolhatjuk a nagy hadvezéreket, akik töketlen elődöket váltottak az utolsó előtti pillanatban, hogy aztán percek alatt fordítsák meg a hadiszerencsét. Igen, ők tényleg kellettek ott és akkor. Ilyenre a sportban is van példa, nálunk is (talán még emlékszünk arra a tábornokunkra, aki csata előtt nekiállt fikázni katonáit).

A hasonló szituációkhoz először is egy nyilvánvalóan töketlen előd, másodszor egy látványosan ügyes utód kell (na meg megfelelő körülmények és egy szakajtónyi szerencse, de ezt most udvariasan kiegyszerűsítjük). Én egyiket sem látom. Helyette a csőcseléket látom, aki az utcán tombol. Mint valami ostoba részvényesek, akik két hét után osztalékot követelnek az újonnan felállított cégből.

Kenny Dalglish első 44 mérkőzése után több pontot gyűjtött össze csapatával, mint Graeme Souness, Roy Evans, Gerard Houllier vagy Benítez. Amióta megalakult a Premier League, egy managerünk sem szerepelt még ilyen jól (az adatok a kupameccseket is pontozzák). Hat év után trófeát nyertünk, amelynek szimbolikus jelentőségéről már eleget beszéltünk.

És vajon melyik managerünknek kellett megküzdenie ilyen súlyosan elődje örökségével? Egy morálisan és a keretet illetően is legatyásodott Liverpoollal? 2011. januárjában ott állt Dalglish a melwoodi pályán és nyolc játékost látott, akikre csapatot lehet építeni: Reina, Johnson, Agger, Skrtel, Lucas, Gerrard, Kuyt és Torres. Egy kibaszott lepratelep voltunk nyolc alultáplált szerencsétlennel. Olyan nehéz helyzetből hozott vissza minket, amiből még senkinek nem kellett.

De ha minden áron hibát keresünk a rendszerben, akkor egyetértek Jonathan Wilsonnal és Tomkinssal, hogy akad egy olyan pontja a jelenlegi vezetésünknek, ami kritikára adhat okot: az igazolások. És még itt is, itt is csak kétségekig tudunk jutni.

Andy Carroll, Charlie Adam, Jordan Henderson, José Enrique, Stewart Downing – szintet lépő játékosok, akiknek azonnal kellett teljesíteniük. Carrollnak egy 35 millió fontos cédulával, 23 évesen. Hendersonnak 16-20 millió fonttal, 21 évesen. José Enrique: azonnal létesíts telepatikus képességeket, vagy elvágjuk a torkod. Downing két tűz között. Adam kérdőjel.

Egyenként is megmagyarázható, miért nem vagyok hajlandó lemondani arról (hülye lennék), hogy ezek a játékosok be fognak válni.

Andy Carroll bicikliről ült át egy Forma 1-es kocsi pilótafülkéjébe, és – habár kétségtelenül a kevésbé látványos játékosok közé tartozik – esetében nagyon is érdekes, hogy mind erősebb, mind gyengébb csapatok ellen jobb PPG-vel rendelkezett a Liverpool, ha ő játszott (1,0 helyett 2,0, 1,75 helyett 2,0). Hasonló adatokat láthattunk Lucasról is, ám ahogy azt a róla szóló posztban elmondtam, az elvesztett pontok jelentős része épp azon a helyzetkihasználáson ment el, amihez Lucas nem, de Carroll igenis hozzátett. Fejlődik, küzd – lemondani róla hülyeség.

Jordan Hendersonnak van érzéke a gyors játékhoz, a jó passzokhoz, a pass and move-hoz. Ő a Dalglish-éra Lucas-projectje, a jövő zenéje, akit tapasztalatlansága és szélsőként való alkalmazása hátráltat. Három év múlva ítéletet mondhatunk felette.

Stewart Downing megítélését érzem talán a legigazságtalanabbnak: a biztató rajt után villámgyorsan jöttek a kritikák, amelyek az elmaradó gólpasszokat reklamálták, a hiba azonban nem (kizárólag) nála volt: a csatáraink képtelenek voltak kihasználni helyzeteket, azokat a beadásokat, passzokat, amiket többek közt Downing továbbított (pedig volt köztük néhány kifejezetten pazar). Az utóbbi hónapban jelentősen javuló teljesítménye alapján a legbiztatóbb mindközül.

José Enrique egy hihetetlen rajt után egyszer csak megtört és egy komolyabb hullámvölgy után most kezd magához térni. Ha még azt az idegesítő szokását is elhagyná, hogy túl hosszan vezetgeti a labdát, kiváló balhátvéd válhatna belőle.

Charlie Adam helyzete már problémásabb, bár mentségére szóljon, hogy Lucas sérülése óta nem tudott valódi posztján játszani. Ahogy Tomkins írta: “Nem rossz játékos. Csak egy jó játékos, aki túl sokszor hoz rossz döntést.”

Lassan és nehézkesen fordulnak irányba a monstrumok: egy cég életében évek is eltelhetnek az alapítástól, mire először profitot termelhet, ahogy a nagy óceánjárók sem képesek húsz méteren jelentős irányváltoztatásra. Mi lett volna, ha olyan management-nagyágyúkat, mint Napóleon vagy Steve Jobs, idő előtt kidobnak? És mi lett volna, ha Lando Calrissian közli az Ezeréves Sólyom fedélzetén, hogy Han Soloékat bizonyára elfogták, szóval húzzunk innen a vérbe?

A Liverpoolnak, a csapatnak, a managernek idő kell. És nem, ez nem kizáró feltétele annak, hogy hőzöngjünk meccsről meccsre, ez nem ok arra, hogy elfogadjunk egy QPR elleni vereséget, de arra igenis ok, hogy esélyt adjunk a csapatnak.

A Kenny Dalglish elbocsátását követelők abszolút értik a foci ilyen esetekre általánosan elfogadott nézeteit. Nagy kár, hogy azok ellentmondanak minden racionális megoldásnak, gondolatnak, tapasztalatnak. Méghozzá súlyosan.

“…because they are in the news every day they end up fixating on the short term.”

A poszt megszületését Jonathan Wilson és Paul Tomkins írásai inspirálták.