Ez a Liverpool

Senkit, ismétlem, senkit nem fog érdekelni – akár már egy hét múlva sem – hogyan nyertük meg ezt a Ligakupa-döntőt. Nem a hibákra, a számtalan kihagyott helyzetre, Gerrard elrontott tizenegyesére fogunk emlékezni, hanem arra, hogy ez volt az a Liverpool, ami oly sok év után végre elért valamit, valami kézzelfoghatót. Egy csapat, amit többször is jól arcon vágta magát vágtak, mégsem adta fel. És jól tesszük, ha ezt idézzük majd fel, mert egyedül ez számít.

Hihetetlen, milyen erőket tudunk megmozgatni azért, hogy mindent a nehezebb úton közelítsünk meg: kapufákat lövünk gólok helyett, rossz embereket rakunk egy rossz formációba, utána pedig egészen a tizenegyesekig szívatjuk ezzel magunkat. Úgy látszik csak epic módon szeretünk döntőt játszani…

Mielőtt bárki azzal vádolna minket, hogy lebecsüljük ellenfelünket, tisztázzunk egy dolgot: a Cardiff hihetetlenül szimpatikusan focizott, küzdött, tényleg mindent megtett. A hosszabbításban már járni sem tudtak, mégis egyenlítettek. És ahogy a tulajdonosok megölelték a szemük láttára megvert játékosaikat… Szép jelenet volt, na.

Visszatérve viszont a Liverpoolra: egy tökönszúrással ért volna fel, ha nem tudjuk megnyerni ezt a döntőt. Hatvanezer kapura lövésünk és hétmillió szögletünk volt, miénk volt a középpálya, brutális labdabirtoklási fölényt mondhattunk magunkénak. Hihetetlenül szerencsés volt a Cardiff, hogy ilyen körülmények közt két gólt is szereztek.

Kenny kezdőjét mostanáig nem sikerült megértenünk (Henderson wtf), sem azt, hogy miért nem ment előbb Kuyt. A 4-4-2 olyan réseket hagyott középen, amiben – mint valami állott, langyos vízben a baktériumok – megtelepedtek a Cardiff támadói. Ja és Gerrard mióta hibázik büntetőket? Adam tud egyáltalán tizenegyeseket értékesíteni? Szóval voltak itt furcsa jelenségek. Összességében egyébként hoztuk azt a formát, amit kiscsapatok ellen szoktunk: nem tudtunk mit kezdeni a dominanciánkkal, pontatlanok voltunk stb.

De akkor most jön az, hogy igazából magasról teszünk minderre, ugyanis a Liverpool immáron nyolcadik alkalommal megnyerte a Ligakupát, tehát trófeát nyert – ez pedig hat éve nem történt meg. Kész, ezt akármilyen béna játékkal sem lehet tőlünk elvitatni, szóval nézzük is a mérkőzés jó oldalát.

A meccs embere nálunk Stewart Downing volt, aki az első gólhoz vezető szögletet rúgta, többször is – tőle szokatlan – cselezésekbe és merész elfutásokba kezdett, tizenegyesét pedig magabiztosan rúgta – jókor, jó helyre. Őt szorosan Kuyt és Skrtel követik, akik annyi eredménytelen év után végre trófeát ünnepelhettek. Mindenki megérdemelte ezt a győzelmet, de ők ketten talán még jobban, mint a többiek.

Sok év múltán úgy fogunk visszaemlékezni majd erre a döntőre, mint amit a Liverpool hihetetlen küzdelemben nyert meg – el fog sikkadni a sok kihagyott helyzet, a sok kapufa, Suárez hibái, Gerrard kihagyott büntetője, a két bekapott gól. És nem véletlenül fogjuk elfelejteni ezeket, hanem azért, mert tényleg nem számítanak. Arra fogunk emlékezni, hogy ez volt az az év, amikor újra trófeát szereztünk, ez volt az a Liverpool, amely hat évnyi szünet után újra nyert valamit. Ezek voltak azok a játékosok, akik egyszer a rendes játékidőben, egyszer a hosszabbításban és egyszer a tizenegyesek során is képesek voltak megfordítani a mentális hátrányt.

Ez a Liverpool. Ez az a csapat, ahol egy nyilvánvalóan gyengébb ellenfél kétszer is alaposan meglepi őket, az arcukba csap, és a játékosok mégsem vesztik el a hitüket, mégsem roskadnak össze. A csapatkapitány, majd utána egy másik társuk is tizenegyest hibázik, de ők tesznek rá, mennek tovább. Mi ez, ha nem hihetetlen kitartás és szellemi erő? Hit a másikban, hit egymásban. Tényleg ezt akarta, próbálta legyőzni a Cardiff? Ezt lehetetlen. Ráadásul tizenegyesekkel, pont a Liverpool ellen?… Mi sem tudtuk, de a Cardiff már akkor vesztett, amikor a Wembley gyepére lépett.

szólj hozzá: Liverpool Cardiff GOALS & PENS

Update: Agger valószínűleg eltörte a bordáját.